Back to top
Marcin Bąk küldte be 18.07.2019 időpontban
A középkori egyetem
Historia


Már az ókoriak tudták, hogy egy politikai közösség fennmaradása és fejlődése nagy mértékben függ a közösség szellemi kultúrájától. Innen származik ugyanis az a képessége, hogy megfogalmazza céljait, meghatározott véleményt alkosson, és képes is legyen azt érvekkel alátámasztani. A középkor egy időre elvesztette a szervezett akadémia eszméjét, ám amikor visszatalált hozzá, új formába öntötte. A tudás pedig ismét méltó fényében ragyoghatott. Megalakult a studium generale intézménye, amelyet idővel egyetemnek (universitas) neveztek el.

Kelet- és Közép-Európa egyetemeinek sorsát kezdettől fogva periférikus mivoltuk határozta meg. Jóllehet 1348-ban megnyitotta kapuit a prágai egyetem, más hasonló intézmények hosszú ideig nem alakulhattak a térségben. Máig halljuk egyébként a követelést, hogy az itteni egyetemek bekapcsolódhassanak a világ felsőoktatásának fő áramába, és előreléphessenek a különböző ranglistákon.

Két rövid vázlatot kínálok olvasómnak a kelet- és közép-európai egyetemek állapotáról. A szokásosnál összetettebb módon kívánom bemutatni periférikusságuk következményeit. Másrészt rámutatok arra, milyen erő rejlik ebben a helyzetükben, és azt is sejtetni engedem, hogy a periférián maradás nemegyszer a nemzeti és politikai közösségek szellemi és politikai szuverenitását is szolgálja. Jelen esetben a szükségből erényt kovácsolás ötlete különösen megfontolandó. Első vázlatom az egyetemeszme kelet- és közép-európai – főleg krakkói – alakulását taglalja. A másik a lengyel és cseh eszmék jelentőségét mutatja be a konstanzi zsinat idején. Ezekből a történelmi előzményekből vonom le társadalmaink általános szellemi helyzetével kapcsolatos következtetéseimet, amivel a felsőoktatás helyzete szorosan összefügg.

 

I. rész

 

„SZÁMŰZETÉST SZENVED A TUDOMÁNY E TÁJON?”

„Legyen hát ott a hatalmas tudományok gyöngye, hogy megfontolt tanácsadásban kiváló, az erény díszével ékeskedő és különböző képességekkel elhalmozott férfiakat neveljen. Fakadjon frissítő forrás, hogy teljességéből meríthessen minden tudásra szomjazó. Krakkó városába szabadon és biztonságban érkezhessék országunk és a szomszédos államok összes lakója, és mások is, a világ minden tájáról.”

Ezt írta a lengyel király a krakkói egyetem alapítólevelében, 1364. május 12-én. Az oklevelet a király munkatársai, Janusz Suchywilk királyi kancellár és – valószínűleg – Jarosław Bogoria érsek és Florian z Mokrska szerkesztették, és Jan z Ossowa udvari írnok írta át. Az egyetem, amelyet ekkor még studium generale-ként ismertek (az universitas név később terjedt el), öt római jogi és három kánonjogi tanszékkel büszkélkedő jogi kart, két tanszéket működtető orvosi kart, valamint a hét szabad művészet egyetlen tanszékből álló karát foglalta magába. Az intézmény mesterei évi 20 – 40 garasmárka közötti fizetést és lakhatási jogot is kaptak. A diákhitel folyósítására egy krakkói zsidót jelöltek ki, aki azonban havi egy garasnál több kamatot nem hajthatott be ügyfelein. A diákoknak szabad áthaladást biztosítottak a városkapukon. Élelmüket és holmijukat is vámmentesen vihették ki és be.

A krakkói egyetem megalapítása előtt a lengyel királynak hosszú ideig kellett próbálkoznia a pápánál. A középkori Európában ugyanis a studium generale életre hívása pápai vagy császári engedélyhez volt kötve, vagyis a két legfelsőbb hatalom egyikéhez kellett folyamodni, amelyek egyébként éles versenyt folytattak egymással az európai hegemóniáért. Ebben az értelemben az egyetem kezdettől fogva politikai kontextusba, sőt, erős politikai nyomás alá került.  Megalakulása a közügyek állásától is függött, és csak akkor kerülhetett rá sor, miután lezajlott a társadalmi ill. a jogállamot irányító rétegek kikristályosodásának hosszú folyamata. Az egyetemalapítást ezért általában államreform és a polgárság megerősödése előzte meg. Közép-Európa trónjain ekkor törvényhozó uralkodók ültek. Dániában IV. Pirkasztó Valdemár, Csehországban IV. Károly, Lengyelországban Nagy Kázmér, Magyarországon Károly Róbert és Nagy Lajos, Szerbiában István Uroš kora volt ez.

A minket érdeklő időszakban (a XIII–XIV. században) a Nyugatot egyre sűrűsödő egyetemhálózat lepte be, miközben Közép- és Kelet-Európa lakóinak csupán a megfigyelő szerepe jutott. Perugia, Siena, Róma, Firenze, Pisa, Padova, Ferrara – Itália urbanizált északi és középső részének összes városa saját egyetemmel rendelkezett. Studium generale-k nyíltak Franciaország és Spanyolország területén is, bár ezek nem mindig váltak aktív szellemi központokká, sőt, nemegyszer már a szervezés szintjén elakadtak. Közben a mi térségünkben még mindig nem működött egyetem. II. Vencel cseh király tett lépéseket az intézményalapítás érdekében, de a főurak aggódtak, hogy a klérus túlságosan megerősödik Csehországban, ezért ellenálltak az uralkodónak. IV. Károly német-római császár és cseh király csak 1348-ban hívhatta életre a prágai studium generale-t. Vállalkozásának kedvezett, hogy VI. Kelemen pápával régóta jó viszonyban volt, és Itáliával ill. Franciaországgal is baráti kapcsolatban állt, Csehország pedig ekkoriban annyira gazdag volt, hogy stabil pénzügyi hátteret teremthetett egy egyetemnek. A prágai intézmény a kezdet kezdetén igen erős volt, és mind a négy karral – teológiával, joggal, orvosi karral és a szabad művészetekével – rendelkezett. Az új prágai egyetem tovább erősítette a cseh király helyzetét, ami a vele szembenálló vagy nagyobb függetlenségért küzdő uralkodókat is tettre ösztökélte. Nagy Kázmér udvarán, de az Anjouk és a Habsburgok háza táján is élénken foglalkoztak a kérdéssel.  Az egyetemalapítás azonban elakadt. A krakkói, a bécsi (1365) és a pécsi (1367) egyetem csak akkor nyílhatott meg, amikor V. Orbán fogalta el Péter trónját, aki pápaként is szigorú bencés szerzetes és tudós maradt. A pápához érkező lengyel követek szájából hangzott el, amikor a studium megalapítását kérték az egyházfőtől, hogy „száműzetést szenved a tudomány e tájon.”[1]

Végül megalakult az egyetem. Nagy Kázmér azonban 1370 novemberében elhunyt. Halála megakadályozta abban, hogy megfelelő anyagi és emberi erőforrást biztosíthasson az új intézménynek. Ezért nem tudjuk biztosan, mikor kezdte meg tényleges működését a krakkói studium generale. Az általánosan elfogadott tény az, hogy az intézmény Anjou Hedvig királyné halála után újult meg, aki végrendeletében megfelelő összeget szánt erre a célra. Lehetséges azonban, hogy az egyetem 1390 körül nyílt meg, és már akkor fejlődni kezdett. Hedvig végrendelete ebben az esetben inkább támogatta, mint kezdeményezte a folyamatot. Hosszú ideig eltartott az is, amíg Krakkó megszerezte a teológiatanítás jogát – ezt az ügyet Hedvig már életében igyekezett segíteni. A teológiai kar megalakítását végül IX. Bonifác pápa engedélyezte 1397. január 11-i bullájában.

1401-ben 203 diák kezdte meg krakkói tanulmányait, akik elsősorban Kis-Lengyelországból, Sziléziából és Német Lovagrend uralta Poroszországból érkeztek. A megújult egyetem működésének jogalapja továbbra is Nagy Kázmér 1364-es oklevele maradt, ám 1400. július 26-án kiadott új iratában Jagelló Ulászló hangsúlyozta, hogy az egyetem célja a litvániai területek megtérítése és a litván katolikus egyház megszervezése. Valójában tehát arról volt szó, hogy az egyetem megfelelő mennyiségű katolikus papot neveljen. A király szándéka volt az is, hogy Krakkó azt nyújtsa Lengyelországnak, amit Párizs Franciaországnak, Bologna és Padova Itáliának, Prága Csehországnak, Oxford az angolszász országoknak. A felsorolásban a fenti egyetemek tevékenységét olyan kifejezések ecsetelik, mint a „besugározza”, „becsessé teszi”, „erősíti”, „ékíti”, „megvilágosítja”, „kiemeli”, „megérteti” és „termékennyé teszi.”[2]

Ahhoz, hogy megértsük a fenti folyamatok jelentőségét, emlékeznünk kell arra, hogy a középkor három hatalmi alapra: a világi hataloméra (regnum), az egyháziéra (sacerdotium) és a tudományéra (studium) támaszkodott. Ha egy uralkodó nem támogatta volna a tudományok fejlődését, zsarnoknak nevezték volna.[3] Az európai egyetemek azonban – bár gyökereik az antik filozófiáig, a Karoling reneszánszig és a monasztikus lelkiségig vezethetők vissza – nem másolták sem az ókori mintákat, sem az arab intézményeket, vagy a 425-ben megalapított konstantinápolyi egyetemet. Az európai egyetemek szervezési mintája két változatban alakult meg: a bolognaiban és a párizsiban. Mindkettő a középkori európai szellem alkotása volt.

Európának azok a részei, ahol nem működött egyetem, más országokban működő „tudáshatalomtól” váltak függővé. Akár azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy harmadrészükben idegen hatalom „alattvalói” voltak. Ez a máshol megszerezhető tudománytól függés különböző következményekkel járt: az olyan gyakorlatias tényezőktől kezdve, mint a képzett szellemi munkaerő hiánya vagy a nehézkes és drága külföldi tanulás, egészen odáig, hogy nem voltak meg a megfelelő eszközök az ország és a nemzet helyzetének leírására.

Térségünk egyetemtörténetét elnézve úgy tűnik, mintha kezdettől fogva valamiféle fátum lenne rajtunk: a sorsszerű másodlagosság és függőség, a szükségszerű utánzás, utolérés, bekerülés a nyugati társadalmi és szellemi életet átható áramlatokba. Ez a megállapítás nem hamis, de nem is mondja el az egész igazságot. A politikai szükségszerűség valóban úgy diktálta, hogy a közép- és kelet-európai egyetemek patak módjára torkolljanak bele a nyugati stúdiumok már szélesen hömpölygő folyamába. Hamarosan azonban kiderült, hogy az itteni egyetemalapítással kapcsolatos erőfeszítések nem csupán a politikai presztizs emelésére irányultak, hanem az itteni autentikus szokással (görögül: étosszal) karöltve szuverén és a saját államiságukhoz mélyen kötődő szellemek kimunkálását tette lehetővé. A közép-európai eszme pedig élő és önálló áramlatnak bizonyult. Hamarosan, a konstanzi zsinaton pedig igazi örvény vált belőle.

 

Az itteni egyetemi hagyomány nagy érdeme, hogy egy bizonyos necessitas (szükségszerűség) helyébe a helyes politikai irányvonal független, nem korrupt keresését ültette. Fenntartotta kapcsolatait a nyugati egyetemekkel, mégis tudatában maradt annak, ami saját nemzetéhez fűzte, és minden korban feltette a kérdést, milyenek a nemzetért végzett szolgálat aktuálisan megkívánt formái. Felmerül a kérdés, hogy a mai közép-európai – főleg a lengyel és a magyar – egyetemek előtt nem hasonló feladat áll-e. Nem kellene-e visszaszerezniük és magasztossá tenniük ezt a szerepüket? A nyugati eszmék elvakult kergetése, a külföldi kutatási intézményekhez való „felzárkózás” helyett nem inkább az lenne a legfőbb feladatuk, hogy korszerű és autonóm módon tegyék fel a hagyományos és aktuális kérdéseket? Lehet-e egyáltalán kutatómunkáról beszélni ott, ahol nincs szuverenitás és lehet-e szuverenitásról beszélni ott, ahol nincs ellenkezés? A tudományos szintű szellemi erőfeszítés bizonyos értelemben mindig egy olyan alázat gyümölcse, amelyet egészséges szkepticizmusként kell definiálnunk. A tudományos szellemet ne befolyásolja az a bizonyos intellektuális kontamináció, amely az elvakult átvételhez és ismétléshez vezet.

 

Abban a korban, amikor Nyugaton a liberális eszmerendszer megkérdőjelezhetetlen elsőségének vagyunk tanúi, úgy tűnik, hogy a fenti szkepticizmus, autonómia és szellemi szuverenitás megújítása és megtartása jelentős mértékben a társadalmi tudat változásának a függvénye. Nem volt ez másként a középkorban is, mint azt korábban kifejtettük. Az autonóm, erős egyetemek az autonóm, erős nemzetek „kisugárzását” alkotják, egyszersmind pedig visszacsatolásos módon is hatnak rájuk, s így könnyebben valósíthatják meg saját céljaikat. Megkockáztatható a feltevés, hogy az itteni egyetemek akkor lesznek sikerek, ha olyan politikai, társadalmi és rendszerváltási irányvonalat sikerül megtartanunk, amely nem riad vissza attól, hogy megkérdőjelezze az eszmei szintű liberális paradigmát és a társadalmi gyakorlatot. Fontos az is, hogy ne féljünk megmutatni az itteni tudományos gondolkodásmód eltérő voltát. Ez az út vezet el odáig, hogy ne csak mások sugározzanak be bennünket, de mi is sugározhassunk. Ez azonban csak ott lehetséges, ahol élő és saját töltettel rendelkező gondolat születik. Az angolszászokra ugyanis nem sugározhatunk angolszász eszmékkel, a franciákra franciákkal. Az egyetemi oktatóknak és kutatóknak természetesen kötelessége, hogy más intézményekkel folytassák eszmecseréjüket. Lehet és kell is kommentálni, glosszákat fűzni a többi központ szellemi produktumához. Szabad kommentárt és glosszát várni és kapni saját eszméinkhez. Különösen nagy kockázatot jelent azonban, ha alávetettségre és utánzásra vágyunk, babért várunk recenzió helyett és bólogatunk, ha vitára kerül sor. Ezért minden érett nemzetnek (ahogy minden érett embernek is) saját céljai és helyénvaló eszközei mércéjével kell mérnie fejlődését és tetteit. Ma azonban a közép-európai egyetemeket egy bizonyos globális szintű elvakultság jellemzi. Ez a mérce ugyanis azt mutatja, hogy akkor értékesek, ha az éppen aktuális szellemi irányzatba kapcsolódnak be. Ryszard Legutko lengyel konzervatív gondolkodó  találóan öntötte szavakba a fenti jelenség következményeit: „(...) a mai korban a a liberális gondolkodásnak a bölcsészettudományban és az általános értelemben vett kultúrában (így a tömegkultúrában) aratott győzelme jól látható intellektuális visszaeséssel párosul (...), egy bizonyos sterilitás lett a fő jellemzője, amely mindig is fenyegette ezt az irányzatot. Van valami nyugtalanító abban, hogy ugyanazok a gondolati sémák uralják ma a filozófiát, a teológiát, a pszichológiát, az irodalomelméletet, hogy az a világnézeti nyelv, amelyet a Los Angeles-i értelmiségiek használnak, ugyanolyan, mint a párizsi vagy krakkói kollégáik nyelve. Van valami nyugtalanító abban is, hogy a liberalizmus teoretikusai vagy hitvallói olyan könyveket írnak, amelyek lassan már meg sem különböztethetők egymástól, annak ellenére, hogy eszmeáramlatuk ideológusai azt igérték, eljő a sokféleség országa. Ez az ország nemcsak hogy nem jön el, hanem olyan gondolati egyformaság jelenik meg helyette, amelyhez képest a skolasztika korszaka az intellektuális anarchia idejének tűnik.”[4]

          Ha – Legutko szavaival – ugyanazok a gondolati sémák, vagy inkább nézetek (azok ugyanis egyre ritkábban a tényleges gondolkodás gyümölcsei) kerülnek mindenhol előtérbe, az itteni egyetemeknek azt a célt kell kitűzniük maguk elé, hogy kikerüljenek ebből az áramlatból. Hogy a „krakkói kollégák nyelve” jelentős mértékben különbözzék Los Angeles vagy Párizs nyelvezetétől.

 

Az itteni társadalmakat erős intellektuális autonómia és történelmi tudat jellemzi. Úgy tűnik, remek talajt jelenthetnek a kritikus és szabad, mégis gyökérrel rendelkező egyetemeszme megújulásához. Ezeket a társadalmakat a legegyértelműbb módon az a kérdés foglalkoztatja, hogyan védekezzenek a gondolkodás uniformizálása ellen – és ez legyen az egyetemeik legalapvetőbb kérdése is. Ha a társadalmak választ adnak rá, megtalálják azt az egyetemeszmét, amely olyan ősi, mint saját gyökereik. És arra is képesek lesznek, hogy olyan erővé váljanak, amely – Jagelló Ulászló szavaival – besugároz, ékít, erősít termékennyé és érthetővé tesz. Nem arról van szó, hogy a száműzetést szenvedjen a tudomány e tájon. Arról van szó, hogy ne legyen benne üres és gőgös, másodrendű és az éppen divatos ideológiától csöpögő gondolat. Kelet-Közép-Európa esélyes arra, hogy a valódi tudomány védőbástyája legyen, és visszaállítsa az eredeti egyetemeszmét.

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom: F. Kiryk: Nauk przemożnych perła, Dzieje Narodu i Państwa Polskiego sorozat,  Kraków 1986; J. N. D. Kelly: Encyklopedia papieży, Warszawa 1997; R. Legutko: Od autora, in uő:, Etyka absolutna i społeczeństwo otwarte, Kraków 1994.    

 

[1] F. Kiryk: Nauk przemożnych perła, Dzieje Narodu i Państwa Polskiego, KAW, Kraków 1986, 55.

[2] Uo. 61.

[3] Uo. 26.

[4] R. Legutko: Od autora, in uő: Etyka absolutna i społeczeństwo otwarte, Kraków 1994, 8.

 

 

 

Justyna Melonowska –doktor filozofii, psycholog. Adiunkt w Akademii Pedagogiki Specjalnej im. Marii Grzegorzewskiej w Warszawie. Członkini European Society of Women in Theological Research. W latach 2014 - 2017 publicystka „Więzi” i członkini zespołu Laboratorium “Więzi”. Publikowała również w „Tygodniku Powszechnym”, „Gazecie Wyborczej”, „Newsweeku”, „Kulturze Liberalnej” i in. Od 2017 autorka „Christianitas. Pismo na rzecz ortodoksji”. Uczestniczka licznych debat publicznych