---

​

---

Egy évvel ezelőtt, amikor május 26-án Varsóban metróztam, különböző korú embereket – gyerekeket, de felnőtteket is – láttam a metrón, akik mind édesanyjuk számára vásárolt virággal vagy ajándékkal utaztak. Ez bizonyára így lesz idén is, az édesanyák – úgy a nagy városokban, mint a kis falvakban – egész Lengyelországban begyűjtik gyermekeiktől az üdvözlőlapokat, ajándékokat, virágokat, öleléseket, csókokat, és megtekintik a számukra készített előadásokat az óvodákban, iskolákban, kultúrházakban. Ez ugyanis az Anyák Napja. Ünnep, amelyet Lengyelországban az év legszebb hónapjában tartunk, amikor minden virágzik, tele van élettel, és amely hónap – mintegy szimbolikusan – teljes egészében Máriának van szentelve, aki katolikus hagyományunk szerint a legfontosabb Édesanya.

 

A lengyelek számára a családi kötelék évek óta a legfontosabb értéknek számít. Hogy ez mennyire lényeges, jól mutatja az „Anya és Apa Alapítvány” (Fundacja Mamy i Taty) megbízásából 2014-2015-ben elvégzett kutatás, amelynek eredménye szerint a család „a nélkülözhetetlen áldozatvállalások ellenére biztonságérzetet és örömöt nyújt, értelmet ad az életnek, és segít a kapcsolatok építésében is.”

A lengyelek erről annak ellenére vannak meggyőződve, hogy egyre nehezebb családot alapítaniuk és a gyermekvállalás mellett dönteniük. Az Eurostat adatai szerint a nők egyre magasabb életkorban szülik meg első gyermeküket. Ez az adat Lengyelországban a 90-es évek elején még 23 év volt, 2013-ban már 26,7 év. Összehasonlításképpen Magyarországon ez az érték 27,7 év, az európai átlag pedig 28,7 év. A lengyel társadalom – Európa többi részével egyetemben – menthetetlenül öregszik. Az adatok azt mutatják, hogy a gazdag Európában nehezebben döntenek a gyermekvállalás mellett, mint a világ szegényebb régióiban. De nézzük meg a jó oldalát is az elmúlt évtizedekben bekövetkezett változásoknak. Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően jelentősen nőtt a várható élettartam, csökkent a csecsemőhalandóság, és ma már olyan nők is anyákká válhatnak, akik korábban erről még csak nem is álmodhattak volna. A pszichológia fejlődése pedig az anya-gyermek kapcsolatok tudatosabb és tevékenyebb megéléséhez vezetett. A globális szintű gyors információ- és tudáscsere lehetőségének köszönhetően a mai anyák már másképpen tekintenek saját szerepükre, mint az ő anyukáik vagy nagymamáik.

 

Milyen egy mai lengyel anya? Hogyan éli meg anyaságát? Mit jelent számára a család? Elhatároztam, hogy megkérdezem erről a legilletékesebbeket, vagyis magukat az édesanyákat. Négy anyuka osztotta meg velem gondolatait: Joanna Solan – négy gyermek édesanyja, menedzser egy multinacionális vállalatnál, Magdalena Sikorska – mozgáskorlátozott édesanya, Ewa – örökbefogadó anya és Joanna Jarząb –  egy felnőtt gyermek édesanyja, jelenleg külföldön él.

 

EGY DOLGOZÓ NŐ

 

Joanna Solan minden reggel hatkor kel, és reggelit készít hat fős családja számára. Együtt reggeliznek, mivel a közös étkezéseket nagyon fontosnak tartják. Reggeli után munkába menet iskolába viszi a 13 éves Gabrysiát és a 10 éves Ulát, férje, Radek pedig a 6 éves ikreket, Kasiát és Olát viszi óvodába. Mikor Joanna beér az irodába, sminkeléssel kezd, mivel otthon a sok reggeli teendő mellett erre már nem marad ideje. 8-10 órát dolgozik naponta. Az idősebb lányok egyedül mennek haza az iskolából, a kisebbeket az apjuk viszi haza, akinek kötetlen a munkaideje. Mikor Joanna hazaér, át sem öltözik, hogy egy pillanatot se vesztegessen el az idejéből, amelyre szüksége van a lányainak. Gyakran előfordul, hogy még csak áll a ház ajtajában, de a négy lány már egyszerre beszél hozzá, megosztva vele napi bánataikat és örömeiket. Először a két kisebbnek szentel időt, mert ők mennek a legkorábban aludni: „Játszom velük, elmegyünk sétálni, vagy együtt rajzolunk. Igyekszem megtudni, mi történt velük. A gyerekeknek néha időre van szükségük vagy megfelelő pillanatra, hogy elmondják, ami fontos számukra.” Ezután következik a közös vacsora. Étkezés után Joanna férje gondoskodik Kasiáról és Oláról, neki pedig jut egy kis ideje a középső lányra: „Különböző történeteket mesélek neki, ő pedig rajzol valamit. Annak ellenére, hogy ő is tud olvasni, inkább így szeret együtt időt tölteni. Ez segít neki lecsendesedni. Amikor Ula már alváshoz készülődik, Joanna igyekszik a legidősebb lánnyal is foglalkozni, noha vele nem tölt időt olyan meghatározott keretek között, mint a kisebb gyerekekkel: „Olyan korban van, amikor a szobája gondosan bezárt ajtaja mögött már megvan neki a saját maga világa, azért vele is megvan a közvetlen személyes kapcsolat, mikor iskolába viszem, vagy elmegyünk közösen ruhát vásárolni. De van, amikor Gabrysia maga is jön beszélgetni.” A nap legvégére marad még egy kis ideje a férjére is, de ez meglehetősen kevés idő, ezért Joanna és Radek minden évben egyszer egy hétre elutaznak valahová kettesben. A hétvégéket is jól megszervezik. Vasárnap egy órát kötelezően együtt tölt a család, amikor mind a hatan együtt csinálnak valamit, annak ellenére, hogy nem könnyű olyan elfoglaltságot találni, ami egyformán megfelel egy 13 és egy 6 éves számára is. Amióta megszülettek az ikrek, Joannának nagyon sokat segít az édesanyja, Grażyna, aki Olsztynból rendszeresen meglátogatja a lányát. Főz, elviszi a gyerekeket sétálni és vigyáz rájuk, mikor betegek.

 

Joanna Solan fot Marta Dzbeńska-Karpińska 

 

„Anyának lenni az egyik legszebb dolog, ami valaha történt velem. Megismerni a saját gyerekeidet, felfedezni a tehetségeiket, együtt örülni vagy szomorkodni velük, ez valami csodálatos dolog. Egyrészről ajándéknak, kihívásnak és nagy felelősségnek tartom, másrészről bizonyosfajta művészetnek, mivel az anyaság folyamatos kreativitást és mindig új megoldásokat igényel.

Amikor a gyerekek óvodás korúak lettek, visszamentem dolgozni. Tisztában vagyok a lehetőségeimmel, és a munkámban is szeretném megvalósítani önmagamat, ez kihívás is számomra, mert érzem, hogy egy teljes munkaidős állás egy négygyermekes nő számára összezavarja a prioritásokat. Rohanok, hogy a családomnak is adhassak az időmből, ami nincs, az ezzel a helyzettel járó fáradtság pedig évről évre növekszik. Ez a negatív oldala, de látom a pozitívat is. Azt gondolom, hogy nagyon jól szervezem az életemet, más lehetőségem egyszerűen nincs is. Mivel nekem nincs időm, a lányoknak is önállónak kell lenniük, és meg kell csinálniuk különböző házimunkákat, amiket egyébként én elvégeznék helyettük.

Úgy vélem, hogy ha nagycsaládos lét szívből jön, akkor az áldást és beteljesedést hoz.”

 

ANYASÁG AZ AKADÁLYOK ELLENÉRE

 

Magdalena Sikorska gyerekkorától kezdve kettes típusú gerinc eredetű izomsorvadásban (SMA II) szenved, amely egy progresszív genetikai rendellenesség, és már gyermekként tolószékhez kötötte. Számítógépes grafikusként dolgozik, civilben pedig a gostyniński járásban élő fogyatékkal élők szóvivője. Fogyatékkal élő személyként soha nem készítették fel arra, hogyan legyen partner, feleség vagy anya: „Őszintén szólva magam sem gondoltam, hogy szerelembe eshetek, és anya lehetek. Mikor megismertem a későbbi férjemet, minden nagyon természetesen alakult. Nem házasság céljából ismerkedtünk meg, de egymásba szerettünk. Később váratlanul – bár tudom, hogy ez furcsán hangzik a huszonegyedik században – kiderült, hogy terhes vagyok.” A terhesség nemcsak meglepte, de meg is rémisztette őket.” Azzal a kérdéssel álltak szemben, hogy Magdalena képes lesz-e kihordani a gyermeket, és hogy a műtéti szülés következtében – amely az ő esetében az egyetlen lehetőség volt – nem veszíti-e el maradék testi képességeit is. A helyi nőgyógyász, akihez először fordultak, nem tudott választ adni a kérdéseikre: „A félelem és Felek váratlan megjelenése miatt elkezdtük keresni a legjobb orvosokat, akik segíthettek nekünk, és azt gondolom, hogy meg is találtuk őket. Tudásuknak köszönhetően jól végződött a dolog. Mert bár a terhesség minden probléma nélkül folyt le, az a megoldás, amelyet a császármetszés során a varsói speciális klinikán alkalmaztak, máshol valószínűleg nem sikerült volna.”

Adam kihasználta az akkori munkája adta lehetőséget, és kivett egy éves szabadságot, hogy gondozza az újszülött fiát és a feleségét, akinek segítségre van szüksége az olyan mindennapi tevékenységek során is mint a tisztálkodás, az öltözködés, vagy a tolószékbe való átülés. Maguk oldottak meg mindent, tulajdonképpen szinte teljesen a távol lakó családjuk segítsége nélkül. Egy év elteltével a házaspár gondozónőket vett fel Felek mellé, Magdalena pedig nagyon szerencsésnek tartja magukat, hogy nagyszerű emberekkel hozta őket össze a sors.

 

Magdalena Sikorska ze zbiorów własnych 

 

„Az anyaság nemcsak meglepett engem, de meg is ijesztett, viszont most nyolc év után azt mondhatom, hogy ez az egyik legszebb dolog, ami történt velem az életben. Ma tudom, hogy most sem hoznék más döntést, mint hogy vállanám a terhességet. Az anyaság csodálatos, hatalmas megelégedettséggel tölt el. Nem tudom, milyen anya vagyok, mert Felek néha azt mondja, hogy utál, amikor megtiltok neki valamit, néha pedig azt, hogy én vagyok a legjobb a világon.

Az én fogyatékosságom látható, de igyekszem Feleket hozzászoktatni. Néha viccelődünk rajta. Felek nagyon szereti a kerekesszékemet, jó járműnek tartja. Számára a tolószék még nem jelent valamiféle megbélyegzést. Mégis néha azt látom, hogy hiányzik neki a  teljesség, és szeretné, ha több mindenre lennék képes. Akkor máshogyan is tölthetnénk együtt időt. Amikor kiderült, hogy van gyógyszer az SMA-ra, és Felek megtudta, hogy ezzel kapcsolatos vizsgálatra megyek, elkezdett kérdezgetni, hogy ha megkapom a gyógyszert, akkor tudok-e majd vele futni. El kellett keserítenem, mert még ha át is esem a gyógykezelésen, ilyen látványos eredménye nem lesz.

Mindezek ellenére a kerekesszék akadály. Mikor Felek kicsi volt, nem tudott megölelni. Ezért megtanultunk úgy menni, hogy ő a jobb karfán ül. A városunkban arról ismernek meg minket, hogy így utazunk – én a székben, Felek pedig a kocsi jobb karfáján. A fiam a mai napig szeret így menni annak ellenére, hogy már 8 éves, egy méter negyven centi, és amikor mellettem ül, magasabb nálam, ami elég viccesen néz ki.

Azt szeretném, ha a leendő anyáknak, akik az enyémhez hasnoló szituációban lesznek, ne kelljen végigjárniuk azt az utat, amelyet nekünk, és megtapasztalniuk azt a megdöbbenést és félelmet. Azt szeretném, hogy az ezzel kapcsolatos ismeretekhez hamarabb hozzájussanak és hogy a gyermekvállalásról szóló döntésük tudatos legyen. De ez nem így van. Most voltam egy konferencián, melynek témája a fogyatékkal élő személyek szexualitása, utódnemzése és szülősége volt, és úgy tűnik, hogy az elmúlt kilenc évben, mióta teherbe estem, nem sok minden változott, ami rémisztő. Lengyelországban nagyon nagy szükség van a fogyatékkal élő gyermekeket nevelő szülők felvilágosítására a gyermkeik jövendőbeli szülőségével kapcsolatban, továbbá a házi orvosok és nőgyógyászok oktatására is, hogy ténylegesen tudjanak segíteni és tanácsokat adni a fogyatékkal élő betegeik számára.”

  

A LEGSZEBB A VILÁGON

 

Az örökbefogadásról először még a házasságuk előtt beszéltek. Igazából nem tudni, miért kezdtek el azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha nem születne gyermekük. Ewa vőlegénye azt mondta: „Akkor örökbefogadunk”. És a témát lezárták. Az esküvő után Ewa hamar teherbe esett, de nagyon gyorsan el is vesztette a magzatot. Ezután később már nem lett újból várandós. A vizsgálatok nem mutattak semmilyen rendellenességet. Az örökbefogadás kérdése mint egy bumeráng tért vissza hozzájuk. A legtöbb félelem és kétség az örökbefogadási központban tett első látogatás előtt volt bennük, de azután minden aggodalmuk eloszlott. Közel három évig vártak, mikor értesítették őket egy örökbefogadásra váró testvérpárról: „Nagyon beleéltem magam, annyira, hogy remegtek a lábaim, mikor beléptünk a gyermekotthonba. Minden gyermeket bemutattak nekünk, minket pedig nekik mint vendégeket. Már korábban tudtuk a gyermekeink neveit, és mikor megláttam őket, az első gondolatom az volt, hogy Istenem, ők a legszebb gyerekek a világon. Azonnal le kellett ülnöm a fiú mellé a padlóra, mert nem bírtam állni.” Ewának könny szökik a szemébe, mikor felidézi az első találkozásukat.

Ettől a pillanattól kezdve a napjaik teljesen ki lettek töltve, szinte automatikusan zajlottak. Átbútorozták a lakásukat, és beszereztek mindent, ami szükséges volt a gyermekek számára – ruhákat, ágyakat, foteleket, kisautókat, játékokat. Mindennap meglátogatták a kicsiket a gyermekotthonban. Két hét után pedig hazavitték őket: „Az első este nehéz volt, mert túlságosan is feladatszerűen álltunk a dologhoz, és már hat órakor lefektettük a gyerekeket. Mivel a gyermekotthonban nyolc óra körül mentek ágyba, három órán keresztül nem tudtak elaludni, mi a férjemmel pedig már nem tudtuk, mit csináljunk – énekeltünk, táncoltunk, kivettük őket az ágyból, visszafektettük őket... Szörnyű volt. Három óra múlva aludtak el. Másnap már ésszel csináltuk, és 15 perc alatt elaludtak.” Ewa és férje számára azonban mégis álmatlan éjszakák következtek, mert az első hónapban az egyik gyerek akár hat-kilenc alkalommal is felsírt egy éjszaka. A másik pedig – ahogyan arra őket előzetesen figyelmeztették – reggel öt óra előtt kelt. Ő a mai napig nem szeret sok időt fecsérelni az alvásra.

 

Egy év elteltével Ewa szülési szabadsága véget ért. A környék legjobb óvodájába íratták a gyerekeket. Nagyon kedvesen fogadták őket, a gyermekeket egyből felvették, nem kerültek várólistára: „ Minden rendben zajlott egészen addig, amíg már csak két nap volt hátra, hogy a gyerekek oviba menjenek, és tudatosult bennem, hogy a legkevésbé sem szeretnék minden nap ilyen hosszú időre elválni tőlük. Hallottam, hogy az óvodában semmi olyat nem kapnak, amit én ne tudnék megadni nekik otthon, de néhány órára elveszítik az anyukájukat, aki korábban nem is volt nekik. Számukra pedig az anya a legfontosabb. Amikor a férjem hazajött a munkából, könnyek között talált. Mikor megtudta, hogy nem tudom elképzelni, hogy a gyerekeket óvodába küldjem, a válasza rövid volt: Ha ezt érzed, nincs miről beszélni, nem mennek oviba. Elfogadta, hogy az anyai ösztönöm nem tévedhet.”  Ekkor kezdődtek az otthoni tanulás kalandjai, ezt pedig a mai napig egy nagyon jó döntésnek tartják.

 

„Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy nem vagyok alkalmas anyának. Egyke vagyok, csakúgy mint a férjem, és nem volt túl sok kapcsolatom kisgyerekekkel. És egyébként sem voltam sosem elragadtatva az ismerőseim gyerekeitől, nem érdekeltek. A férjem egyszer azt mondta nekem: Te már anya vagy, csak még a gyerekek hiányoznak. Akkor nem nagyon hittem ebben. Amikor azonban megismertem a gyerekeinket, és hazahoztuk őket, belül szinte automatikusan anyává váltam. Ez teljesen hirtelen történt. Nem volt bennem semmilyen dilemma vagy nyugtalanság. Egyből feltaláltam magam ebben a szerepben.

A gyerekek szokták kérdezgetni az anyukáiktól, hogy Anya, én ott voltam a hasadban? Nekünk arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy hogyan találtuk meg egymást. Volt olyan időszak, hogy mikor autóval mentünk valahová, a gyerekek mindig azt kérték tőlem, hogy újra és újra mondjam el nekik: Anya, anya, meséld el, hogyan találtuk meg egymást? És elmeséltem, néha kevesebb, néha több részlettel, de volt hogy a lehető legrészletesebben szerették volna hallani, és ilyenkor előfordult, hogy már hazaértünk, de még fél óráig ültünk az autóban, mert fontos volt nekik, hogy végigmondjam a történetet.

Arról, hogy a gyerekeket örökbefogadtuk tud a család és sok ismerős, de nem mindenki. Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy az örökbefogadás az a mi belső, családi ügyünk, és nem olyan dolog, amelyről mindenkinek tudnia kell. Ugyanúgy, ahogy más dolgok esetén is, ami otthon történik, nem kell kivinni onnan. Előfordul, hogy elmondják a gyerekek valakinek, de nem csinálunk belőle ügyet, mert igazából a végső döntés az övék.

Van a hűtőnkre kiakasztva néhány nekünk szánt üzenet (gyakran helyesírási hibákkal): Anya, te vagy a legjobb anya a világon!, Apa és anya úgy szeretik egymást, mint két angyal. Ez olyan kedves. Legjobban akkor érzékenyülök el, mikor a mindennapi közös imádság során a fiam, akitől ezt egyáltalán nem várnánk, megköszöni, hogy ilyen kedves szülei vannak. Még akkor is, ha rossz nap volt, és összevesztünk, ő tele van hálával.”

 

ANYÁNAK LENNI ÖRÖKRE SZÓL

 

Joanna Jarząb tudja, hogy az anyaság nem ér véget akkor, amikor a gyermek nagykorúvá válik. Férjével, Marekkel és fiával, Adammal már tizenegy éve Nagy-Britanniában élnek. Adam 21 éves, most szerzett alapdiplomát. A saját életét akarja élni, ezért Joannának anyaként sok bölcsességre és türelemre van szüksége, többre mint amikor kisgyermek volt: „Nehéz nekem, mikor ő eldönt valamit, amiről tudom, hogy megégeti vele magát. De ez az én bajom, mert ezeket az aggodalmaimat nem osztom meg vele. Ha egy egyszerűbb beszélgetéssel nem sikerül meggyőznöm őt, elengedem a dolgot, mert úgy gondolom, hogy tanulnia kell a saját hibáiból.”

Amióta Adam elköltözött otthonról, Joannának kevesebb dolga van, nem kell mindennap ebédet főznie, olyan sokat mosnia, takarítania, viszont azóta jobban aggódik: „A fiam Londonban tanul. Amikor késő estig kimarad a városban, akkor nincs biztonságban, de bele kell törődnöm. Pozitívum, hogy Adam mindig küld nekem egy sms-t, amikor visszaér a kollégiumba. Ez az ő figyelmessége az irányomban, és nem kötelezettség, és ezt értékelem. Viszont emiatt, mikor én vagy Mark jövünk későn haza, nekünk is kell Adamnak sms-t írnunk, mert ő is aggódik. A mi családunkban így törődünk egymással. Ennek köszönhetően könnyebb nekem, főleg most, mikor egyre többet hallani Londonból, hogy járókelőket késelnek meg az utcán.”

 

Joanna szerint igen éles különbség van a lengyel és az angol nők anyasághoz való hozzáállása között: „Lengyelországban nem lökik ki ennyire szívesen a felnőtt gyermekeket otthonról. Itt sokszor azt láttam, hogy mikor a gyerek betölti a tizennyolcat, a szülők azt várják tőle, hogy menjen tovább a saját útján. Bár az is igaz, hogy a tehetősebbek általában kifizetik a gyerekeknek a letétet a házért vagy a lakásért, ami az értékének a 10%-át jelenti. De hallottam olyat is, hogy: „Jajj, már megint hazajön a gyerek az egyetemről, és már megint annyit fog enni. Mennyibe fog nekem kerülni ez a bevásárlás! Mi az esetek többségében örömmel főzünk a gyerekeink számára. Amikor Adam a szünet után visszamegy az iskolába, mindig visz magával itthonról ételt, amit ott lefagyaszt. Az angol anyák nem készítenek ennivalót a gyerekeiknek. Ezt az indiaiak, a pakisztániak, a ciprusiak és természetesen a lengyelek csinálják.”

Joanna nem tudja, mennyire találó összehasonlítani Varsót, ahol a kivándorlása előtt élt, és Suffolkot, ahol most lakik, de látja, hogy az angol szülőknek sokkal kevésbé fontosak a gyerekek iskolán kívüli foglalkozásai: „Igazából a sporton kívül nincs semmilyen más lehetőség különórákra. Még külön nyelvórákra sem küldik a gyerekeket – az angol szülők az iskolától várják el, hogy ezt megoldja. Itt senki sem aggódik annyira a gyerekekért, mint nálunk.” Megdöbbentőnek tartja, hogy a szülők megengedik, hogy a tizenöt, tizenhat éves gyerekeik nagyobb mennyiségű alkoholt fogyasszanak: „Nyilván Lengyelországban is előfordul, hogy a gyerek részegen megy haza, de ez nem jelenti azt, hogy ez a szülő jóváhagyásával történik, Angliában pedig ez a helyzet. Az ivás itt egyszerűen természetes dolog.”

 

Ha az évek távlatából nézem Adam életét, azt hiszem, hogy megvan az eredménye annak, hogy mikor kicsi volt, hordtam őt, vele aludtam, és annyi időt töltöttem vele, amennyit igényelt. Mielőtt a világra jött volna, máshogy képzeltem el, hogy hogyan fogom őt nevelni, de gyorsan rájöttem, hogy milyen szükségletei vannak, és azok szerint cselekedtem. Nem mindenki értett velem akkor egyet a családból és az ismerőseim közül, de én bíztam a saját megérzéseimben. A hozzáállásomat jól  mutatja a következő történet: Elmentünk a kis Adammal az IKEA-ba. Ott nagyon megtetszett nekem egy játékzsiráf, meg akartam venni neki, de igazából inkább azért mert úgy megakadt rajta a szemem. A fiamnak viszont egy nagy faóra tetszett meg, amelynek külön lehetett állítani a mutatóit. Én megvettem neki az órát, pedig sajnáltam a zsiráfot. Annak köszönhetően, ahogy őt neveltük, száz százalékig megbízik az iránta táplált érzéseinkben. Van, hogy leszidjuk, de attól függetlenül, hogy milyen problémái lesznek a jövőben, mi mindig mögötte állunk, és számíthat a segítségünkre. Tizenéves lányok kollégiumában dolgozom, és az alapján, amit ott látok, tudom, hogy a szülők és a gyermek közötti bizalom felbecsülhetetlen dolog. Találkozom itt olyan lányokkal, akiknek komoly problémáik vannak saját magukkal, és ez közvetlenül kapcsolódik ahhoz, hogy gyerekkorban milyen kapcsolatuk volt a szüleikkel. Örülök neki, hogy az ösztöneim és az intuicióim megsúgták, hogy mi lesz a legjobb az én gyermekem számára.”

 

Marta Dzbeńska Karpińska