Back to top
Marcin Bąk küldte be 10.05.2019 időpontban
Poltava, 1709


2019. július 8-án lesz a poltavai csata 310. évfordulója. A történészek az újkor egyik legfontosabbjának ütközetének tartják a csatát, amely a Vorskla folyó mentén, Bal parti Ukrajna területén zajlott le. Sem magyar, sem lengyel csapatok nem vettek részt benne, hosszú távú hatásai azonban jelentősen befolyásolták mindkét nemzet történelmét.

Mielőtt megérkeznénk 1709-be, menjünk vissza még messzebb az időben, egészen 1683-ig. A bécsi győzelem fordulatot hozott az Oszmán Birodalommal folytatott nagy háborúban. A lengyel huszárság félórás rohama áttörte az akkori világ legerősebb hadseregének gerincét, kivívva egész Európa elismerését. Lengyelországnak sikerült a háborút eltávolítania a határaitól, és – ahogy akkoriban tűnt – átmenteni a jelentőségét a következő évtizedekre. Törökországnak ezután a kudarc után már nem sikerült ismét felemelkednie. Egymás után szenvedték a vereségeket a Szent Ligával szemben. 1686-ban – 150 év uralom után – Budát is elfoglalták tőlük az osztrákok. Ugyanebben az évben egy új szereplő is megjelent a játéktéren – Oroszország. Oroszország, miután előnyös békét kötött Lengyelországgal Ukrajna ügyében (Grzymułtowski-szerződés), a Szent Liga oldalán belépett a Törökország elleni háborúba, majd 10 évvel később elfoglalta Azov várát, a jelentős török erődítményt a Don folyó Azovi-tengeri torkolatánál. A Karlócai-béke megkötése a törökök délre szorulását, és jelentőségüknek fokozatos – majd teljes – visszaesését jelentette. Magyarország szinte teljes területe – a Bánát kivételével – Habsburg kézbe került, és maradt is ott egészen a 20. századig.

A törökök elleni  háború nyertesei között volt Oroszország új uralkodója, I. Péter is, akinek elsődleges célja olyan nagy jelentőségű belső reformok végrehajtása volt, amelyek Oroszországot Európa vezető hatalmai közé emelik. Külpolitikai törekvései pedig arra irányultak, hogy Oroszországot kivezesse a tengerpartra – Fekete-tenger, Balti-tenger – a szárazföld mélyéről. Az első lépest ennek érdekében, ahogy már említettük, megtette. A Balti-tenger esetében az akadályt Svédország képezte, amely akkor a német területek és Lengyelország kifosztásának köszönhetően katonai és gazdasági hatalma csúcsán volt. Még tarott a török háború, mikor I. Péter – már a Svédország elleni támadást tervezve – beleavatkozott a lengyel-litván királyválasztásba, trónra segítve az általa támogatott I. Frigyes Ágost szász választófejedelmet a francia jelölttel, Ferenccel, Conti hercegével szemben. Utóbbi győzelme egy francia-svéd-lengyel szövetséget eredményezhetett volna, amellyel szemben a még csak felemelkedőben lévő Oroszországnak nem lett volna esélye. I. Péter sikere, vagyis az, hogy a szász választófejedelem II. Erős Ágost néven lengyel király lett, azt eredményezte, hogy Lengyelország csatlakozott az Északi Ligához és a Svédország elleni, ún. III. északi háborúhoz.

Ez számunkra semmilyen haszonnal nem járt, épp ellenkezőleg, rengeteg kárt okozott. Lengyelország hadszíntér lett – annak minden következményével – a szász, a svéd, az orosz, a kozák és természetesen a lengyel hadsereg számára is. Ehhez még hozzájött a kettős hatalom Stanisław Leszczyński és II. Ágost között, amely lengyel testvérháborúhoz vezetett.

Az északi háború első szakasza XII. Károly svéd király sikereit hozta Dániában, Livóniában és Lengyelországban is. Hamarosan azonban Oroszország került fölénybe annak ellenére, hogy Ivan Mazepa, Bal parti Ukrajna hetmanja átállt a svédek oldalára. Az 1709. július 8-án lezajlott poltavai csatában, a Kijev és Harkov közötti úton I. Péter 60 ezer fős serege szinte teljesen megsemmisítette XII. Károly 17 ezer fős hadát. Ez nem jelentette még a háború végét, az egészen 1721-ig tartott. A poltavai vereség azonban annyira megrendítő volt Svédország számára, hogy ezután I. Péter végső győzelme már nem volt kétséges. Az 1721. szeptember 10-én a Finnország nyugati partjainál megkötött nystadi béke értelmében Oroszország megszerezte Svédországtól Ingriát, Karéliát, Észtországot, Livóniát, valamint a svédeknek még háborús jóvátételt is kellett fizetniük. A legfontosabb azonban, hogy ezek után Oroszország lett Észak-Európa vezető nagyhatalma.

Ezzel a háborúval párhuzamosan, 1701 januárjában Brandenburg-Poroszország átalakult Porosz Királysággá, amelynek királya I. Frigyes néven az addigi brandenburgi választófejedelem, III. Frigyes lett. Ezt az új titulust az akkori európai politikai színtér legtöbb résztvevője elismerte. Ezt azt jelentette, hogy Lengyelország véglegesen elveszítette minden fennhatóságát és jogát korábbi hűbéri területével szemben. A poroszok megszerezték Svéd-Pomeránia keleti területeit is Szczecin városával és az Uznam szigettel együtt. Két évvel később a Néva torkolatánál – az addig Svédországhoz tartozó területen – az oroszok elkezdtek építeni egy új kikötőt és várost, amelyet kitárta számukra a „világ kapuit”. A várost Pétervárnak nevezték el, és 1712-ben már főváros is lett. 1721-ben Nagy Péter az egész Oroszország császára címet adományozta magának. Ivan Mazepa törekvései, hogy svéd segítséggel létrehozza az ukrán államot, kudarcot vallottak. Az oroszok kozákok feletti uralma így hosszú időre megszilárdult.

A III. északi háború után Kelet-Közép-Európa újra rendeződött. Az addigi „függőleges” hatalmi tengelyt – Svédország, Lengyelország, Törökország – egy „vízszintes” váltotta fel – Ausztria, Poroszország, Oroszország. Lengyelország, bár formálisan független maradt, több mint 200 évre elveszítette jelentőségét. Uralkodók, kormányok, hivatalos és nem hivatalos érdekcsoportok játszóterévé vált. Mai üzleti nyelven szólva, létrejött egy részvénytársaság, amelynek legnagyobb – külföldi – részvényesei felosztották egymás között hatásköreiket. Az ellenörző szerepet általában Oroszország játszotta. Szimbolikussá vált az 1717-es „Néma Országgyűlés”, amelyen jelentős szerepet játszott a szintén szimbolikus nevű orosz követ, Dolgorukij („Hosszúkezű”). Ettől a pillanattól kezdve Oroszország kihasználva katonai és politikai fölényét, bebetonozta a lengyel politikai berendezkedést, és elszigetelte Lengyelországot a nemzetközi politikától.

Törökország délre, Svédország északra szorítása, valamint Lengyelország „bezárása”, megnyitotta a területet Oroszország előtt, hogy tartósan megvesse a lábát Közép-Európában.

Ezt Magyarország is megérezte. A magyarok felkelései és szabadságharcai, a mieinkhez hasonlóan, az adott erőviszonyok között eleve sikertelenségre voltak ítélve. Ez most látható igazán, az 1709-es poltavai csata óta eltelt 310 év távlatában. Jó példa erre az a hatalmas katonai segítség, amelyet Oroszország nyújtott Ausztriának 1849-ben a magyar szabadságharc leverésére. Ezt megelőzően az osztrákok nem bírtak a magyarokkal, akik – amíg nem jöttek az oroszok – nagyon közel voltak a végső sikerhez. Fontos, hogy az orosz hadsereg főparancsnokának és Jacob von Haynau osztrák tábornoknak az ellenfele a lengyel Bem József volt, aki 1849 augusztusában átvette a magyar hadsereg irányítását. Bem a szabadságharc bukása után Aleppóban, a muzulmán Szíriában talált menedéket.

Sem Lengyelország, sem Magyarország nem sziget, amely el lenne zárva az európai politika nagy eseményeitől és folyamataitól. Ellenkezőleg, a kontinens közepén való elhelyezkedésnek köszönhetően a saját bőrünkön érzünk minden geopolitikai változást. Közép-Európa örökségének és jelentőségének fenntartása érdekében figyelmesen kell követnünk ezeket a változásokat, hogy hatékonyan – vagyis időben – tudjunk reagálni rájuk. Annál is inkább, mivel egyes politikai összefüggések meglepő módon ismétlődnek.

Amikor a 17. és a 18. század fordulóján Varsóban és Budapesten örömmel fogadták a gyűlölt törökök és svédek vereségét, még nem tudta senki, milyenek az oroszok. Ma már tudjuk.

Szintén tudjuk, hogy régiónk keleti kulcsa Ukrajna. Oroszország csak azután lépett be a törökellenes koalícióba, hogy Kijevet 1686-ban tartósan elfoglalták. I Péter a svédeket csak azután tudta legyőzni, hogy a Kijev és Donyeck közötti területre csalta őket. Lengyelország pedig csak a kozák területek elvesztése után maradt teljesen magára az orosz medvével szemben. És így tovább.

Lengyelország és Magyarország történelméről is szélesebb, nemzetközi összefüggéseiben gondolkodunk, függetlenül attól, hogy a középkori, újkori vagy a legújabbkori történelemről van szó. A III. északi háború és a poltavai csata jó példa erre.

Artur Kolęda