Magyar haditengerészet? Magyar tengernagyok, csatahajók és cirkálók? Ezek a kifejezések manapság teljesen nevetségesnek tűnnek. Magyarország Európa közepén található, több száz kilométerre a legközelebbi tengertől.
Nem volt azonban ez mindig így.
1866 után a Habsburg Monarchia állami berendezkedése megváltozott, létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. A Magyar Királyság egy dualista állam keretein belül működött, meglehetősen széleskörű autonómiával. Magyarország Adriai-tengeri kijárattal, saját kikötőkkel rendelkezett, valamint befolyással bírt a császárság tengeri politikájára is. A 20. század elején felélénkült a tengeri fegyverkezési verseny a brit HMS Dreadnought hadihajó szolgálatba lépésének köszönhetően, ami új korszakot nyitott a csatahajók építésében. A tengeri hatalom szerepére pályázó államok igyekeztek minél több „Dreadnought”-ot a zászlójuk alatt tudni.
Az osztrák-magyar flotta terepe az Adriai-tenger volt – az Otrantói-szoros miatt – korlátozott földközi-tengeri kijárással. Bécsben azonban – ahogy más nagyhatalmak fővárosaiban is – új csatahajók építését határozták el. Az osztrák-magyar haditengerészet négy tagból álló csatahajó-flottáját Tegetthoff-osztálynak, vagy Viribus Unitis-osztálynak nevezték, utóbbi esetben az első vízre bocsátott hajó neve után. E név Ferenc József császár személyes mottója volt, amely ahhoz az eszméhez kötődött, mely szerint az új csatahajók építése az Osztrák-Magyar Monarchia közös ügye.
A magyarok is felépítették saját Tegetthoff-osztályú csatahajójukat, amelyet a királyság patrónusáról, Szent Istvánról neveztek el. A hajó építését a fiumei Ganz Danubius Hajógyár vállalta. Itt merültek fel az első problémák, a fiumei gyár korábban ugyanis csak kisebb hajókat készített, többek között kiváló torpedónaszádokat, nagy csatahajók építéséhez azonban sem a tapasztalatuk, sem a műszaki hátterük nem volt meg. Emiatt a „Szent István” csak két évvel később állt szolgálatba, mint a Viribus Unitis-osztály más páncélosai, illetve több kivitelezési megoldásban is különbözött tengeri testvéreitől.
A "Szent István" nem sokkal szolgálatba lépése után, a kép előterében egy osztrák-magyar torpedónaszád
A „Szent István” 1915-ben állt szolgálatba, mikor már tartott az I. világháború. Modern csatahajó volt, 21 tonnás vízkiszorítással. Gőzturbinák hajtották, melyet szenes kazánok fűtöttek. A tervek szerint 21 csomó lett volna a végsebessége, de a gyakorlatban ezt sosem sikerült elérnie, mivel a turbinák nem bizonyultak ehhez megfelelőnek, és nagy sebességnél túlmelegedtek. 4500 tengeri mérföldes hatótávolság 10 csomós sebességnél nem túl imponáló adat, de a hajót, csakúgy mint a Habsburgok teljes hadiflottáját, rövid földközi-tengeri bevetésekre tervezték.
A Viribus Unitis-osztály mindegyik hajója komoly fegyverzettel, 12 darab 305 mm-es, tripla lövegtornyokban elhelyezett löveggel bírt. A 2-es és a 3-as számú lövegtorony egymás fölött helyezkedett el, ami lehetővé tette a teljes főtüzérség bevetését sortűz esetén. A fegyverzetet kis- és közepes kaliberű lövegek, valamint torpedóegységek egészítették ki. A hajó páncélzatát Krupp-féle páncéllemezek alkották. A Viribus Unitis hajók gyengéje a víz alatti robbanásokkal – vízi aknákkal, torpedókkal – szembeni sebezhetőség volt. A csatahajó személyzete 38 tisztből és 1060 tengerészből állt, akiknek a többsége magyar volt.
A „Szent István” a szolgálati idejének nagy részét a pulai tengeri bázison töltötte. Az Adriai-tengerre szorított osztrák-magyar flotta nem mutatott különösebb aktivitást, egy-két montenegró partjainál, illetve az olasz Ancona közelében végrehajtott tüzérségi akciót leszámítva. Csak miután Horthy Miklós ellentengernagyként átvette a flotta irányítását, mutatkozott esély komolyabb tengeri hadműveletekre. A magyar admirális elhatározta az antant tengerzár áttörését az Otrantói-szorosban.
Az akció 1918. június 8-án kezdődött. Horthy csapatait azonban június 10-én leleplezték, és megtámadták az olasz erők. Hajnali 3 óra 31-kor két, MAS-15 típusú motorcsónakból kilőtt torpedó eltalálta a „Szent István” oldalát. Eleinte úgy tűnt, hogy meg lehet menteni a hajót, ikertestvére, az SMS „Tegetthoff” sietett a segítségére. A következő két órában azonban előjöttek a konstrukció hibái. A csatahajónak nem volt megfelelő a torpedóelhárító páncélzata, így a robbanások jelentős károkat okoztak a belső szerkezetben, a víz elöntötte a gyengén szigetelt egységeket, a szivattyúk pedig nem bírtak a víztömeggel. A hadihajó gyorsan elveszítette a stabilitását, kiderült, hogy túl kicsi volt a vízkiszorítása is, a tömegközéppontja pedig túl magasan volt. 6 óra után átfordult az oldalára, és a személyzet 89 tagjával együtt elsüllyedt.
A megtorpedózott csatahajó utolsó pillanatai
Így ért véget az első és egyben utolsó magyar hadihajó története. A Trianon békeszerződés eredményeként a magyarok elveszítették tengeri kijáratukat, és bár ezt követően hosszú éveken át az ellentengernagy vezette az országot, a haditengerészetről és a hadihajókról el kellett feledkezniük.
Marcin Bąk
Források:
https://www.smartage.pl/austro-wegierski-pancernik-sms-szent-istvan/