A lengyelek mindig is szerették a küzdősportokat, különösen a kardot, amelyet saját nemzeti fegyverüknek tartanak. Az egyik első olimpiai érem, amelyet az újjászülető lengyel állam sportolói szereztek 1928-ban, egy kardvívásban elért bronzérem volt. A háború után a lengyel kardvívás ismét visszatért és hosszú éveken keresztül ünnepelte diadalait. A lengyel kardvívók sikerének egyik megalapozója a Magyarországról származó Kevey János volt.
A vívókard pont annyira különbözik a harctereken használt ősétől, amennyire különbözik egymástól a vívósport és az élet-halál harc. A különbségek kettős természetűek. A sportfegyver jelentősen könnyebb a harci fegyvernél, vékony, hosszú és a pengéje nem éles. A mai vívókardok a 19. században a párbajoknál használt kardokból alakultak ki, amelyek könnyűek, egyenesek vagy csak enyhén görbítettek voltak. A másik különbség a harc céljában, illetve az ezzel a céllal kapcsolatos szabályozásokban rejlik. A sportvívó célja nem az ellenfél megsebesítése, hanem a szabályoknak megfelelően pontok szerzése, ennek következtében az erő sem fontos, amellyel a vágásokat véghez viszik. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a vívósport a harci vívásból fejlődött ki, és sok a mai sportban használatos elemnek megvolt a harctéri vagy a párbajok során alkalmazott megfelelője. Azok a népek, amelyknél a harctéri vívás művészete fejlett volt – mint a franciák vagy az olaszok –, kialakították saját vívóiskolájukat. A lengyelek ebből a szempontból igen kedvezőtlen helyzetben voltak, a felosztó hatalmak ugyanis igyekeztek kitörölni a lengyel katonai hagyomány emlékét, és a valamikor híres „keresztes művészet” feledésbe merült. Máshogy alakult a magyar iskola sorsa. Köszönhetően annak, hogy jelentős számú magyar lovascsapat harcolt a Habsburg-hadseregben, a kardvívás stílusa is szabadon fejlődhetett. A magyar kardmesterek nagy erőt fektettek a vívósport fejlesztésébe, és a „három folyó” országának sportolói az újkori olimpiai játékok kezdete óta annak élmezőnyéhez tartoztak.
Az 1920 után romjaiból feltámadó Lengyelországban igen nagy volt az érdeklődés a vívás iránt. Az edzők és a sportolók jelentős része tagja volt a lengyel hadseregnek. Eleven volt tehát még a kard harctéri használatának hagyománya, amely több csatát is a lengyelek javára döntött el a vörösök lovashadserege ellen az 1920-ban vívott háborúban. Nem merült feledésbe a párbajozás szokása sem, amely úriembereket rendelt egymás ellen küzdeni becsületbeli ügyekben. A lengyel vívósport két olimpiai kardban szerzett bronzéremmel gazdagodott a két világháború között 1928-ban és 1932-ben. A versengés világviszonylatban is jelentős volt, sportolóinknak pedig új edzőkre és edzőpartnerekre volt szükségük. Itt lép a képbe Kevey János.
Eredeti neve Richter volt, szülei németek voltak, németül is beszéltek. Magyarrá saját választása alapján lett, új vezetéknevét születési helyéről, Kevevárról kapta. Jogot tanult, a Bécsújhelyi Katonai Akadémiát és a Budapesti Ludovika Akadémiát is elvégezte. Fiatal kora óta gyakorolta a vívást, 1930-ban a kardcsapat tagjaként aranyérmet nyer az egyetemi világjátékokon. Ez volt a kedvenc fegyverneme, bár a korabeli vívókhoz hasonlóan ő is igyekezett sokoldalú lenni. Kezdetben szép sikereket ért el párbajtőrben és tőrben is, feltehetőleg párbajozott éles fegyverrel is. A magyar hadsereg tisztje, edzett katonákat és civil sportolókat is. 1938-ban meghívták Lengyelországba, hogy legyen a nemzeti válogatott edzője. Első lengyelországi tartózkodásának eredményeit a hatalom is nagyra becsülte, ezért 1939-ben megkapta a Lengyelország Újjászületése érdemrendet. Ugyanebben az évben azonban visszatért Magyarországra, ahol tisztként szolgált a fegyveres erőknél. Nem hagyta abba azonban az oktatást sem, edzéseket tartott, versenyeken indult, 1940-ben pedig magyar bajnok lett párbajtőrben. Ahogy már említettük nagyon sokoldalú sportoló volt. 1945 után Magyarország a kommunista befolyási övezetbe került, ennek következtében Kevey János őrnagy egy évre börtönbe került. Szabadulása után újra lehetőséget kapott, hogy Lengyelországban edzősködjön.
A lengyel nemzetet nagyon súlyos emberveszteség érte a második világháború során. Ez érintette a lengyel játékosokat, sportolókat és edzőket is, akik a német táborokban, kivégzések során vagy a harcmezőkön vesztették életüket. Nagy veszteség érte a lengyel vívósportot is, amelynek tagjai hagyományosan kötődtek a katonai szolgálathoz. A vívók egy része a hadsereggel együtt külföldre ment, és emigrációban maradt, más része pedig hősi halált halt a harcmezőkön, mint például Leszek Lubicz-Nycz őrnagy, aki kardvívásban bronzérmet szerzett a los angeles-i olimpián, majd 1939-ben Łomiankinál elesett egy csatában.
A vívócsapatot újjá kellett építeni. Kevey János ajánlatot kapott a nemzeti válogatott edzői pozíciójára, és 1947-ben megkezdte a munkát. Az elejétől kezdve teljesen megfiatalította a csapatot, és több évnyi munkát fektetett abba, hogy saját elképzelései szerint neveljen új sportolókat. Kevey szárnyai alá került az akkor nagyon fiatal Jerzy Pawłowski, Wojciech Zabłocki, Jerzy Twardokęs, Mariusz Kuszewski és Leszek Suski. A csapat alapos és hosszú edzésprogramot kapott, amelynek köszönhetően néhány év múlva világszínvonalú vívók lettek.
Az első sikerek 1951-ben jöttek. 1953-ban Wojciech Zabłocki egyéni junior világbajnok lett. Ugyanebben az évben a kardcsapat bronzérmes lett. A következő évben a csapat a világbajnoki címért az aktuális címvédőkkel, a magyarokkal küzdött. Keveynek a sok címet nyert, tapasztalt honfitársai ellen kellett kiállítania fiatal lengyel tanítványait. Végül a lengyeleknek be kellett érniük a második hellyel, de megmutatták hogy a világ kardozóinak szoros élmezőnyéhez tartoznak. 1956 a melbourne-i olimpia éve volt. A Kevey által edzett csapat egyenlőként vette fel a küzdelmet a világ elitjével a kardversenyben. Végül csapatban sikerült ezüstérmet kiharcolniuk, csakúgy mint egyéniben Jerzy Pawłowskinak, aki csak a döntőben veszített a magyar Kárpáti Rudolffal szemben. Egy évvel később a világbajnokságon Pawłowski – akit később a világ legjobb kardozójának kiáltottak ki – revansot vett Kárpátin megverve őt a döntőben, elhódítva ezzel a világbajnoki címet. A csapatversenyben a harmadik helyet szerezték meg a lengyelek. Ekkoriban a vívás rendkívül népszerű volt Lengyelországban, a legjobb vívók neveit az egész ország ismerte. A világsikereknek köszönhetően egyre több fiatal jelentkezett a klubokhoz és vívó szakágakhoz. Az elvárások nagyok voltak, ezzel együtt nőtt a remény is, hogy a jövőbeli bajnokságokon még nagyobb sikereket fognak elérni.
Azonban a következő világbajnokság 1958-ban az utolsó olyan verseny volt, ahol Kevey János irányította a csapatot. A bajnokság előtt optimizmusra hangolta a sportolókat és a segítőiket is. Megígérte, hogy ezúttal biztosan megszerzik a csapataranyat, és ezzel a jelszóval vezényelt hosszú és gyilkos edzőtábort Cetniewoban. A lengyelek azonban végül csak két bronzérmet szereztek – csapatban és Jerzy Twardokęs révén egyéniben. Bár ismét bebizonyították, hogy a világelithez tartoznak, a csalódás mégis nagy volt. Lehet, hogy túl nagy elvárásokat támasztottak a verseny előtt, lehet, hogy más tényezők is szerepet játszottak, de végül Kevey János lemondott a nemzeti csapat vezetéséről. Érdekes, hogy ezután mind az edző, mind volt tanítványai szép sikereket értek el saját útjaikon. Kevey Olaszországban lett edző, és tíz éven keresztül sikerrel edzette az ottani kardozókat. Tovább dolgozott azután is, hogy visszatért Magyarországra, és nyugdíjba vonult, mint vívó mentor, és a sport elméletével is foglalkozott. Az általa kinevelt lengyelek is további szép sikereket értek el az olimpiákon és világbajnokságokon. Többek között Jerzy Pawłowski, aki 1968-ban Mexikóban egyéni olimpiai bajnok lett kardban.
Kevey oktatási koncepciója bizonyos értelemben kötődött a 17-18. század fordulóján a francia párbajtőr oktatók által végrehajtott vívóforradalomhoz. A korábbi szemlélet a nagy mennyiségű bonyolult technikai elem és rendkívül nehéz „titkos fogás” megtanítására fókuszált, amelyek fölényt biztosíthattak a meglepett ellenféllel szemben. A franciák korlátozták a megtanított támadások és védekezések számát, szintén visszaszorítva a legösszetettebb és legnehezebb elemeket. Ezzel szemben a gyorsaságra és a kivitelezés technikai pontosságára fektették a hangsúlyt. Hasonló koncepciót dolgozott ki a leendő lengyel kardbajnokok számára Kevey János is, amikor 1947 végén elfoglalta edzői állását. A gyorsaságra, a jó mozgásra és az állóképesség fejlesztésére összpontosított. A fiatal sportolók teljesen megfeleltek egy ilyen koncepciónak. Kevey nem akart sok különféle technikát megtanítani, hanem a teljes taktikáját a néhány legalapvetőbb és leghatékonyabb támadás mesteri elsajátítására alapozta. Az általa nevelt sportolók a magyar iskolára jellemzően oldalt alacsonyan tartott karddal léptek pástra. Az egész védekezési rendszer gyakorlatilag három hárító mozdulatból állt. Támadáskor a lehető leggyorsabban bevitt szúrásokra kellett összpontosítani. Kevey nem volt elnéző a tanítványaival szemben, alapos edzésmunkára fogta őket, nemcsak vívó, hanem könnyűatlétikai és állóképesség-fejlesztő edzéseket is tartott. A legjobb példát önmaga szolgáltatta: magas volt, sportos alkatú, képes volt szakadatlanul futni, tornázni vagy úszni a jeges vízben. Nem ismerte azt a szót, hogy betegség, Wojciech Zabłocki szavai szerint, ha valaki a megfázás tüneteit mutatta, Kevey még több, kimerítő edzés munkát írt elő számára az átlagosnál vastagabb öltözékben, hogy jól kiizzadja magát.
Különös érzelmek fűzték Lengyelországhoz. A második világháborúban végig hordta a magyar tiszti egyenruháján az Újjászületett Lengyelország érdemrendet, amelyet a Lengyel Köztársaságtól kapott. Nyugdíjas éveiben Magyarországról rendszeresen levelezett lengyel barátaival és korábbi tanítványaival. Ezekben a levelekben Lengyelországról egyszerűen úgy írt, mint „második hazájáról”.
Marcin Bąk