Back to top
Marcin Bąk küldte be 25.01.2019 időpontban
Sáncra hajított kő. Wacław Felczak 1916–1993
Historia


Sáncra hajított kő. Wacław Felczak 1916–1993

 

Wacław Felczak. A legendák embere – de olyan ember, aki élete számos részletét még legközelebbi barátai előtt sem tárta fel. Henryk Wereszycki professzor mondta róla: „Wacuś 1939-ben került a konspirációba, és azóta sem mászott ki belőle.” Fantasztikus mesélő volt, órák hosszat szőtte izgalmas történeteit... másokról. Saját magát viszont valahol a háttérben, apró mellékalakként helyezte el, még akkor is, ha valójában ő volt az események főszereplője és mozgatója. Így mások csak annyit tudtak róla, amennyit hajlandó volt magáról elmondani.

Jan Wacław –ezt a két nevet kapta a keresztségben – 1916. május 29-én született a Łódźtól kb. 50 km-re északra található Golbicében, Antoni Felczak és Michalina Pałczyńska utolsó, nyolcadik gyermekeként.  Szülei huszonegynéhány hektáros birtokon gazdálkodtak (egy kommunista bíró később zsíros paraszt fiának titulálja majd Felczakot). Édesapja széles körű társadalmi tevékenységet végzett, a környéken általánosan ismerték és becsülték. Édesanyja a nemzeti felkelések utáni elnyomás folytán elszegényedett nemesi családból származott: felmenői részt vettek az 1830-31-es és az 1863-64-es nemesi felkelésben, ezért Szibériába száműzték őket. A szülők gyermekeikbe is beleoltották a hazaszeretetet és arra nevelték őket, hogy tettel is a köz javára legyenek. Mindebben nagy szerepet játszott Wacław édesanyja. A szülők arról is gondoskodtak, hogy minden gyermekük legalább középfokú végzettséget szerezzen, ami egy ekkora családban nem volt könnyű feladat.

Wacław a közeli Chorkiban és Grabówban járt iskolába, majd a  płocki papi szeminárium mellett működő Kosztka Szent Szaniszló Fiúgimnáziumba került. Ebből az időszakból származott alapos görög- és latintudása; élete végéig  eredeti nyelven, emlékezetből idézte az ókori szerzőket. Élénk, vidám természete lehetett, mert egy diákcsínytette után, egy évvel érettségi előtt másik városba és másik iskolába, a toruńi Nicolaus Copernicus Állami Gimnáziumba került. 1934. június 22-én itt szerezte meg érettségi bizonyítványát. Már az iskolában érdekelték a múlt eseményei, ezért nem is csoda, hogy a Poznańi Egyetem történelem szakára felvételizett. Itt kiváló egyetemi tanárok, Kazimierz Chodynicki, Adam Skałkowski és Andrzej Wojtkowski előadásait látogatta. Wojtkowski lett a témavezetője is; szakdolgozatát Władysław Bentkowski tevékenysége 1848-1863 között címmel írta meg, majd 1938. június 28-án szerezte meg a magister philosophiae címet.

Egyetemi évei alatt egyik Chodynicki professzor biztatására kezdett el magyarul tanulni, és érdeklődése ekkor fordult igazán a lengyel-magyar kapcsolatok felé. Ez a döntése egész későbbi életére kihatott. Az 1935-36-os tanévben a Poznańi Egyetemen megalakult a Magyarbarát Diákkör, amelynek egyik alapító tagja és alelnöke lett. 1936 augusztusában először utazott Magyarországra, hogy részt vehessen a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem nyári egyetemén. Olyan jól megtanult ezen a lengyelek számára nem könnyű nyelven, hogy amikor 1938 májusában Poznańban turnézott a Szegedi Egyetemi Énekkar, Felczak számos kiválóság – többek közt August Hlond bíboros, prímás – jelenlétében magyarul köszöntötte a vendégeket.

Ebben az időszakban mutatkozott meg, hogy Felczakot a politikához is igazi szenvedély fűzi. Zygmunt bátyja hatására, aki a Nemzeti Munkáspárt (NPR), majd a Munkapárt (SP) élvonalába tartozott, egyúttal pedig az Egység Dolgozó Ifjúsági Szövetség elnöke is volt, a kereszténydemokrata mozgalomhoz került közel. 1935 derekán részt vett a Szövetség poznańi vajdasági kongresszusán, ahol egy egyetemi szervezetet, a Fiatalok Nemzeti-Társadalmi Mozgalmát képviselte. Közben a publicisztikában is kipróbálta erejét. 1937. július 13-án a Dolgozók Pártja hetilapja, az Obrona Ludu („A nép védelme”) Pochodnia (Fáklya) c. mellékletében  Fiatalok kérdései címmel jelent meg egy írása, amelyben kifejtette, hogy a demokratikus szervezetek egyik fő célja az kell hogy legyen, hogy felkarolják a szegényebb rétegekből származó fiatalokat. Tenni kívánt a nyomor ellen; ez a társadalmi érzékenysége mindig megmaradt, és későbbi politikai döntéseit is ez alapján hozta. Néhány évvel később így írt Tadeusz Chciuk-Celtnek: „Amikor az atombomba titkának kérdését megosztják az emberiséggel... gondoltak-e arra, hogy az éhség és a nyomor, a legprimitívebb életfeltételekért folytatott reménytelen mindennapi harc miatt egész nemzetek siklanak ki, és deviáns társadalmak jönnek létre? Nem az orosz nép bűne, hogy keleten gondunk van velük [...] Kár, hogy nem akad olyan feltaláló, aki az emberiség [kétharmadát] megmentené a nyomortól és az éhezéstől.”

Egyetemi tanulmányainak végén Wacław Felczak elsősorban a tudományos karriert tartotta szem előtt. Megkezdte kutatási eredményeinek publikálását. Magyar témát választott – emellett is kitartott élete végéig. 1938-ban a Roczniki Historyczne („Történelmi Évkönyvek”) folyóiratban közzétette Az 1848–1849-es magyar szabadságharc nagy-lengyelországi szemmel című tanulmányát, majd a Władysław Bentkowski publicisztikai és politikai tevékenysége 1848-1863 között című munkáját is, amely a háború kitörése miatt már nem jelenhetett meg.

A varsói Magyar Intézet igazgatója, Divéky Adorján közbenjárására megkapta a magyar kormány ösztöndíját, így 1938 októberében Budapesten folytathatta tanulmányait. Az Eötvös Collegiumba került. Lukinich Imre professzor vezetésével az Országos Levéltárban az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, valamint az 1863-64-es felkelés lengyel-magyar kapcsolatairól kezdett anyagot gyűjteni. A történelem azonban úgy rendelte, hogy doktori disszertációja ne lásson napvilágot, az általa összegyűjtött anyagok pedig Budapest ostroma alatt, 1944 decemberében elégtek. Jóval tartósabbnak bizonyultak barátságai, amelyek ekkor szövődtek. Közeli kapcsolatban került Zbigniew Załęskivel, aki a budapesti egyetem lengyeltanára és az éppen megalakuló Lengyel Intézet igazgatója volt. Számos magyar diákkal ismerkedett meg, főleg a szláv származásúakkal, így a kárpátaljai ruszin származású Baleczky Emillel, akihez mély barátság fűzte. Öt évvel később ez az ismeretség mentette meg az életét.

Zygmunt bátyja biztatására Wacław Felczak arra is felhasználta magyarországi tartózkodását, hogy az ottani problémákat közel hozza a kereszténydemokrata újságok olvasóihoz. 1938 decemberétől 1939 augusztusáig több ilyen lap: a Dziennik Bydgoski, a Kurier Poznański és a Zwrot tudósítója volt. Cikkeit Peregrinus álnéven vagy W.F. monogrammal jelentette meg. Cikkeiben Wacław Felczak már ekkor ugyanolyan élesen bírálta a múlt és a jelen magyar nemzetiségi politikáját, mint későbbi publicisztikájában és tudományos munkásságában. Elítélte a magyaroknak azt a törekvését, hogy a hitleri Németországra támaszkodva állítsák vissza Szent István országát. Óva intette a lengyel közvéleményt attól, hogy gondolkodás nélkül ismételgesse a lengyel, magyar – két jó barát szállóigét, amely bizonyos mértékben tükrözte ugyan az átlagos magyar emberek rokonszenvét és hozzáállását, a magyar politikusok azonban máshol próbálkoztak érdekérvényesítéssel, ami szembenállt a régi közmondás eszmei tartalmával.

1939 nyarán Wacław Felczak hazatért Golbicébe. Ősztől folytatni kívánta budapesti tanulmányait. A sors azonban másként akarta. Németország lerohanta Lengyelországot, kitört a második világháború, Felczak tudományos karrierje pedig csaknem húsz évre félbeszakadt.

Külföldi ösztöndíja miatt nem vett részt katonai kiképzésen. Ezért a háború kitörése után nem mozgósították és nem vett részt a német-lengyel háborúban sem, bár – sok más fiatal férfihoz hasonlóan – ide-oda vetődött Lengyelországban, remélve, hogy valahol csatlakozhat a háborús eseményekhez. Közben Golbicét a németek közvetlenül a Harmadik Birodalomhoz csatolták, családját pedig 1940 tavaszán kitelepítették. Bátyja, Zygmunt ismert politikai aktivista volt, ezért a Gestapo kereste, mégis azonnal bekapcsolódott a föld alatti ellenállási mozgalomba. Wacław vele együtt utazott Varsóba 1940 április közepén, ahol megismerkedett a konspiratív  Munkapárt vezetőjével, Franciszek Kwiecińskivel, valamint Ryszard Świętochowskival, Władysław Sikorski tábornok barátjával és a Függetlenségi Szervezetek Központi Bizottsága (CKON) szervezőjével. A CKON megalapítói úgy vélték, hogy szervezetük ellensúlyt teremt majd a volt lengyel vezetéshez hűnek, „szanációsnak” tekintett Fegyveres Harcszövetséggel és a kormánytól függetlenül önálló szerepet játszani kívánó Politikai Egyeztető Bizottsággal szemben. 1940 áprilisában ez a két politikus ajánlotta fel Wacław Felczaknak, hogy hogy szervezzen Budapesten olyan összekötő képviseletet, amely a Sikorski-kormány és Lengyelország között közvetít majd, mivel úgy gondolták, hogy a budapesti lengyel nagykövetség Sikorski-ellenes személyzete cenzúrázza a kormány postáját. Évekkel később Felczak professzor azt állította, hogy ez erős túlzás volt, akkor mégis nagy lelkesedéssel fogott munkához. 1940 tavaszán Wacław Felczak elindult futárútján, amely aztán nyolc országon és számtalan határon át vezetett – túlnyomó többségüket illegálisan, az erdőn keresztül vagy hamis papírok birtokában lépte át. És nem néhány hónapig, hanem tizenhat évig töltötte szolgálatát.

Május elején Jerzy Pracki futár társaságában Varsóból Újszandecbe utazott. Innen két héttel később Jan Freislerrel együtt Szczawnica felé vették az irányt. Ennek az ismert üdülőhelynek a környékén lépték át a szlovák határt. Egy beavatott taxisofőr, Otto Ludwigh vitte át őket Szlovákián, ahol a Kassa környéki erdőben kellett megpróbálkozniuk a következő „zöld” (úttalan utakon át vezető) határátkeléssel. Az egész utazás egyetlen nagy improvizációnak bizonyult; lelkesedésük és jó szándékuk volt csak pontosan kidolgozott tervek helyett, és tapasztalatot is csak több hónapos szolgálat után szereztek. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Felczak vándorútja úgy végződjön, mint sokaké, akiket útjuk közben elfogtak és kiadtak a németeknek, majd a megszállt Lengyel-Kárpátalja börtöneiben lőtték főbe, esetleg Auschwitzba küldték őket. Amikor éjszaka a kassai erdőben kóboroltak, Wacław Felczak a szlovák határőrök keze közé került, tisztjük jó szándékának köszönhetően azonban sikerült elmenekülnie. Kassa külvárosában a magyarok tartóztatták le, majd másnap éjjel visszatoloncolták a határra. Egész éjjel a sűrű rengetegben barangolt a szlovák és a magyar őrszemek között, végül sikeresen átért Kassára, ahol a Lengyel Vöröskereszt irodájában megtalálta társait – csupa magukhoz hasonló „turista” társaságában. Innen már vonattal utaztak Budapestre. Wacław Felczak kilenc hónap után ismét Magyarországon találta magát – de nem álmai utazása keretében. Ezúttal nem a történelmi események kutatója, hanem egyik megteremtője volt, tudósból pedig katonává vedlett át, mert az összekötői szolgálatot bizony frontszolgálatnak tekintették.

1940. május 29-én Freisler megismertette Felczakot Paweł Janczukowiczcsal, álnevén Paweł Zaleskivel, akit néhány héttel korábban küldtek Magyarországra szintén azzal a feladattal, hogy szervezze meg az összeköttetést, és utasítást is kapott erre Stanisław Kot minisztertől. (Zaleskivel akart Magyarországra, majd onnan Nyugatra utazni R. Świętochowski is, hogy személyesen léphessen kapcsolatba Sikorski tábornokkal. A szlovákok azonban elfogták és kiadták a németeknek. A CKON elveszítette jelentőségét, a szervezetet alkotó legnagyobb csoportosulás, a Munkapárt pedig a Politikai Egyeztető Bizottsághoz állt át.) Ugyanakkor Franciaországból megérkezett Budapestre Edmund Fietz (útlevelében szereplő nevén Fietowicz) „Kordian”, akit az emigrációs kormány delegált az összekötő képviselet létrehozására. A kormány elképzelése az volt, hogy a „W” képviselet kollegiális alapon működik majd, vagyis mind a négy kormánypárt képviseli magát benne, ezért a néppárti Fietowicz mellett, aki a vezetői szerepet kapta, a munkapárti Józef Słyś „Sęp” ezredes, a Nemzeti Párthoz tartozó Stanisław Bardzik őrnagy („Bednarski” ill. „Lubelski”) és a szocialista Stanisław Loewenstein „Opoka” lettek a képviselet tagjai. Zaleski és Felczak elismerte Fietowicz vezetőségét, és átadta a Képviseletnek az általuk már kiépített útvonalat, amely Kassán ill. Sátoraljaújhelyen át Piwnicznába vagy Szczawnicába, onnan pedig Újszandecbe vezetett. Felczak konspiratív munkájához a „Lech” nevet választotta, és a szervezői tevékenységet irányító „Zaleski” helyetteseként került a „”W” Képviseletbe. Fő feladata ekkor a táviratok rejtjelezése és megfejtése volt.

Ezzel egyidejűleg a Lengyel Intézetben dolgozott, ahol Zbigniew Załęski igazgató nem hivatalos helyettese volt. Mi több: számos szláv származású egyetemi hallgatót igyekezett megnyerni a lengyel ügynek. Így került a Képviselethez az egyik legáldozatkészebb futár, a szlovák Vojto Caha. Felczak a háború egész ideje alatt publicisztikai tevékenységét is folytatta. Cikkíróként és szerkesztőként működött a Polgári Bizottság budapesti lapjánál (Nasza Świetlica – Materiały Obozowe), amelynek olvasói az internált lengyelek voltak. A magyarországi, szlovákiai és jugoszláviai politikai helyzetről írt tudósításait a Zryw című lengyelországi konspiratív lap közölte. Ahogy a háború előtt is, most is közelebb kívánta hozni a lengyel olvasóhoz Közép-Európa problematikáját; figyelme azonban nemcsak az aktuális kérdésekre, hanem a kultúra és a politikai filozófia tárgyaira is kiterjedt. Különböző olyan elméleteket is ismertetett, amelyek azt firtatták, hogyan alakul majd a térség sorsa a háború után. Számos alkalommal rámutatott arra, hogy Közép-Európa jövője a föderációban rejlik, hogy csak egy ilyenfajta szövetség képes a németeknek és az oroszoknak is ellenállni. Létrejötte azonban csak akkor lehetséges, ha a csehek lemondanak arról, hogy a szlovákok fölé kerekedjenek, és szakítanak oroszbarát – és egyben lengyelellenes – politikájukkal. De még ennél is fontosabb, hogy a magyarok megváltoztassák a szlávok iránti magatartásukat. Felczak magyar kijelentésekre hivatkozva azt állította, hogy a magyarok történelmi helyzete egyre gyengül, le kell mondaniuk kárpát-medencei hegemóniájukról a szláv népek javára, szakítaniuk kell a társadalmi és politikai életben még mindig fellelhető feudális viszonyok maradványaival. Ha ezt megteszik, megtalálják életfeltételeiket és az ezekhez szükséges jogalapot a közép-európai föderációban.

Részt vett a háború alatt folyó lengyel hatalmi harcban is, amely a közvélemény formálására is kiterjedt. Élesen elítélte a „szanációt”, és Sikorski tábornok odaadó híve volt, úgyhogy ebben a szellemben próbált hatni a lengyel menekültekre. 1942-ben, amikor az emigrációs kormány emisszáriusa (hivatalos küldötte), Tadeusz Chciuk, álnevén Marek Celt Magyarországon töltött néhány hónapot, együtt sokszorosítottak olyan kisebb terjedelmű lapokat, melyekben hevesen cáfolták a Sikorski-kormány ellen irányuló propagandát.

Legfontosabb tevékenysége azonban a lengyelországi összeköttetés fenntartása maradt. Nemcsak megszervezte és felügyelte a futárok munkáját, hanem amikor a helyzet megkövetelte, maga is számtalanszor utazott a megszállt országba, kapcsolatba lépett a honi  kormányképviselővel – a civil ellenállás első emberével – és a pártvezetőkkel, postát és pénzt szállított. Tudjuk, hogy több tucatszor lépte át a „zöld” határokat, nemegyszer bravúros módon, és remekül feltalálta magát a hegyi ösvényeken annak ellenére, hogy  síkvidéken született és nevelkedett. Különösen a Rozsnyó – Tátra – Zakopane útvonalat kedvelte, amelyet egy kiváló hegyi vezető, Józef Krzeptowski társaságában szokott megtenni. Ekkor vette kezdetét a Tátra és népe iránti rajongása, amelyhez élete végéig hű maradt. A gurálok is sajátjukként tekintettek rá és ugyanolyan szeretettel voltak iránta.

A kezdetekre jellemző magyarországi lengyelbarát hangulat Hitler soron következő sikerei után egyre romlott. A németek egyre kíméletlenebbül követelték a magyar kormánytól, hogy korlátozza a lengyel intézmények és szervezetek tevékenységét. 1941 januárjában bezárt a budapesti lengyel nagykövetség, amely rádiókapcsolatot tartott fenn az emigrációs kormánnyal. 1941 áprilisában Teleki Pál öngyilkos lett, az új miniszterelnök, Bárdossy László pedig egyértelműen németbarát politikába kezdett. Nőtt a Gestapo magyarországi befolyása. 1941 szeptemberében börtönbe került Kazimierz Koźniewski „Weber”, a kormány futára, aki Isztambulból érkezett Budapestre, majd a „W” képviselet  vezetőjét tartóztatták le. 1941. szeptember 24-én a magyar rendőrök ugyanennek az akciónak a során Wacław Felczakot is elfogták, amikor Fietowicz lakásáról el akarta hozni a rejtjelkönyvet. A magyar elhárítás börtönébe, a Hadik-laktanyába zárták, a hatóság azonban nem folytatott beható nyomozást, ráadásul a magyarországi tudományos élet befolyásos szereplői jártak közben az érdekében, így megfelelő alibit szerzett, és már negyven óra elteltével kiengedték. Felettese azonban 1942 júniusáig börtönben maradt.

Ebben az időszakban jelentős mértékben nőtt Wacław Felczak szerepe a „W” képviselet munkájában. A gyakorlatban a szervezet egyik vezetője lett, mivel a képviselet politikai szempontok alapján megválasztott tagjait a magyarok hosszabb-rövidebb időre internálták, ezért nem tudták betölteni feladatkörüket, vagy egyszerűen nem nőttek fel hozzá. Miután 1942 május közepén Paweł Zaleski börtönbe került, Felczak átvette a „W” képviselet működésének egész gyakorlati-szervezési oldalát. 1942. december 9-én Zaleski kiszabadult ugyan, de 1943. május 1-jéig betegszabadságon volt, majd konfliktusba került Fietowiczcsal, ezért távoznia kellett a szervezettől. Így „Lech” maradt a futárok főnöke.

1941–1942 fordulóján Wacław Felczak kezdeményezte egy Varsó–Budapest stafétaútvonal megalakítását, amelyen egészen 1944 tavaszáig havi rendszerességgel utazott a posta mindkét irányba. Az útvonal öt szakaszból állt, mindegyiket olyan futár látta el, aki aránylag szabadon mozoghatott az adott területen. Felczaknak magyar iratai voltak és kiválóan tudott magyarul, ezért neki jutott a Budapest–Kassa ill. Budapest–Rozsnyó szakasz. A Lengyel Főkormányzóság és Szlovákia között húzódó határt kezdetben Piwniczna környékén, később Árvában lépték át.

1941 őszén olyan eseményre került sor, amely óriási port kavart a politika- és pletykaéhes budapesti lengyelek körében, és visszhangja még sok évvel később sem ült el teljesen. 1941. október 25-én, miközben Felczak Zaleskivel együtt a képviselet eltűnt futárát, Stanisław Frączystyt kereste, aki nem jelentkezett a megbeszélt helyen és időben, véletlenül tanúja lett annak, ahogyan Edward Śmigły-Rydz marsallt Magyarországról Lengyelországba vitték. Nem ismerte fel a volt vezérkari főnököt és politikust – azt, hogy kivel volt dolga, csak 1949-ben, a Közbiztonsági Minisztérium vezette nyomozáson tudta meg, amikor a nyomozótiszt ezt a „bűntettet” is a fejére olvasta. Frączysty megszegte a szolgálati fegyelmet, amikor saját szakállára próbálta Śmigłyt Lengyelországba kísérni. Zaleski és Felczak megpróbálta visszatartani a futárt önkényes tevékenységétől. A marsall Lengyelországba csempészését megszervező és abban részt vevő két politikus, Julian Piasecki és Bazyli Rogowski ezért azzal vádolta meg Zaleskit, hogy ő küldte rájuk a magyar rendőrséget.

Ahogy már korábban szó esett róla, 1942 június közepén Budapestre érkezett az emigrációs kormány emisszáriusa, Tadeusz Chciuk (Marek Celt), aki Magyarországon keresztül tért vissza Lengyelországból Londonba. Novemberben talált csak továbbutazási lehetőséget, addig „Lech” gondoskodott róla nagy szeretettel. Barátságuk kiállta a történelem összes viharát, útjaik pedig ezután még sokszor kereszteződtek. Tadeusz Chciuk-Celt szívében Ciuśwa – a Wacuś becenév játékos kiforgatásával így nevezték el Felczakot – a Barátok Barátja megtisztelő helyét foglalta el.

Az újabb magyarországi kormányváltás után, 1942-ben megváltozott a hatalom hozzáállása a lengyel menekültekhez. A magyarok fokozatosan ki akartak hátrálni a német szövetségből, amit részben lengyel közvetítéssel kívántak megoldani. A gyakorlatban ez többek között azzal járt, hogy a „W” képviselet és a „Romek” katonai bázis munkatársait szabadlábra helyezték, Marek Celt pedig útlevelet kapott (ebben a lengyelek nagy barátja, Varga Béla plébános játszotta a döntő szerepet, aki Celtet nemcsak papnak, hanem egyenesen saját testvéröccsének állította be és személyesen kísérte Svájcba). A magyar hatóség megígérte továbbá, hogy még egy magyar útlevelet állít ki, ha a képviseletről valaki Londonba utazna. 1942-43 fordulóján Fietowicz „Lechet” szánta erre a szerepre, Felczak azonban végül ekkor még nem utazhatott a Temze-parti városba.

Ez volt ugyanis az az időszak, amikor a képviselet dolgozóinak amúgy is feszült kapcsolata hirtelen még jobban megromlott. A szervezet vezetője céltudatos, ám rendkívül sértődékeny és pozícióját féltő embernek bizonyult. Kezdettől fogva inkább aktivista, mint kormánytisztviselő volt, és saját politikát folytatott, ami miatt konfliktusba került a lengyelországi föld alatti állam vezetőségével, a többi párttal és a katonai konspirációval. Végül 1943 elején a képviselet összes tagját elbocsátotta – nem volt tekintettel arra, hogy a kormány nevezte ki őket –, és munkatársai nagy részét is menesztette. Felczak közben rájött, hogy a Lengyelországból érkező postát felettese nem küldte tovább, hanem már több hónapja gyűjti. Fietowicz ilyen jellegű döntéseiben nagy szerepet játszott titkárnője, Maria Hulewiczowa, aki néhány hónappal korábban érkezett Krakkóból Budapestre. „Kordian” a képviselet vezetését is rábízta, amikor 1943 áprilisában személyesen utazott Londonba – ezt a tervét egyébként mindenki előtt titkolta. „Lechet” is arra utasította csupán, hogy június végéig  állítsa le a futárstafétát és semmilyen postát ne küldjön tovább.

Amikor Fietowicz-„Kordian” elhagyta a képviseletet, Felczakot, aki már jól ismerte felettese hiányosságait, kötelességérzete nem hagyta nyugodni – hiszen az összeköttetés kiemelten fontos volt a lengyel ügy számára. Egyeztetett a képviselet korábbi tagjaival és dolgozóival, majd elindult Varsóba, hogy ismertesse a helyzetet a honi kormányképviselővel, és folytassa a postaküldést. 1943. április 16-án egy Lengyelország és a londoni emigrációs kormány közötti új összekötő szervezet tervét adta át a föld alatti vezetőségnek. Teljesen apolitikus, kizárólag a gyakorlati működésre összpontosító  szervezetet képzelt el, amelyet közvetlenül a honi kormányképviselőnek rendeltek volna alá. Ismertette a postaküldési lehetőségeket; úgy gondolta, hogy Lisszabonon, ill. Isztambulon keresztül lehetne postát küldeni és embereket kísérni. Három nappal később terjedelmes írásbeli jelentést készített a „W” képviselet működéséről. Kitartott amellett, hogy lemond posztjáról, ha a helyzet nem változik. A honi kormányképviselő, Jan Stanisław Jankowski szintén negatívan ítélte meg „Kordian” szerepét. Május 6-án azt az utasítást adta „Lechnek”, hogy szervezzen meg egy ideiglenes összeköttetést, majd tájékoztatta a lengyel emigrációs belügyminisztériumot a fennálló helyzetről és ismertette az újjászervezés tervét. Londonban a hírt úgy fogadták, mintha a kormány – és különösen a minisztériumot irányító néppártiak – elleni merénylet lenne készülőben. A belügyminisztérium nemcsak hogy meghagyta posztján Fietowiczot, hanem még meg is erősítette helyzetét azzal, hogy hivatalos magyarországi kormányképviselőnek nevezte ki. „Lech” eközben „Bednarski” közreműködésével tervének lázas megvalósításába kezdett. Lapot alapítottak, amelyet a lengyelországi sajtókiadványokból szerkesztettek, és a Z pierwszej linii frontu (Az első frontvonalról) címet adták neki. Az újsággal az internált lengyelekre kívántak hatni. Mindenekelőtt azonban „Lech” – Zbigniew Kościuszko újságszerkesztő kapcsolatait kihasználva – a Lengyelországból érkező küldeményeket magyar diplomáciai postával továbbította a lisszaboni lengyel nagykövetségre, és lehetőséget teremtett arra is, hogy egy lengyelországi delegáció Londonba utazhasson – erre Jankowski kormányképviselő kérte fel.

Amikor június második felében Fietowicz visszaérkezett Budapestre, Jankowski, bár kritikával kezelte a központ döntését, július 4-én mégis arra utasította „Lechet”, hogy engedelmeskedjen a képviselet vezetőjének, Fietowicznak pedig meghagyta, hogy intézze a lengyelországi delegáció útlevélügyét. Még egy kompromisszumot azonban a helyzet már nem bírt el. Wacław Felczak – úgy, ahogy áprilisban a honi kormányképviselőnek jelezte – kivonult a „W” képviseletről. Ugyanakikor „Kordian” is szolgálati hűtlenséggel vádolta és menesztette Felczakot. Jankowski még több táviratot küldött Fietowicznak, amire az válaszul nemcsak kijelentette, hogy nem nyújt segítséget a lengyelországi küldötteknek, hanem – kormányképviselői meghatalmazásával élve – kijárta a magyar hatóságoknál, hogy személyes beleegyezése nélkül egy lengyel se kaphasson útlevelet. „Lech” már Fietowcz első nemleges válasza után táviratozott Varsóba, hogy megállítsa a lengyel küldöttséget, egy félreértés miatt azonban a delegáció mégis megérkezett Magyarországra. Fietowicz elutasító magatartása miatt a küldöttek kizárólag Felczak gondoskodására számíthattak.

1943 június végétől a honi kormányképviselő utasítására „Lech” a Honi Kormányképviselet Információs Főosztályának dolgozott Magyarországon. Feladata az volt, hogy minden hónapban londoni és svájci újságokat, valamint Magyarország, Szlovákia és Jugoszlávia aktuális helyzetét ismertető jelentéseket továbbítson a stafétaútvonalon (ezt a munkát a gyakorlatban már 1941 óta végezte). A következő hónapokban azonban mindenekelőtt a honi küldöttség két tagján: Stanisław Ołtarzewski „Olszańskin”, a delegáció vezetőjén, valamint Mieczysław Jakubowski „Starowskin”, a Nemzeti Párt képviselőjén próbált segíteni. Gondoskodott arról, hogy a küldöttek kapcsolatban maradjanak a honi kormányképviselővel, és megpróbált közbenjárni ügyükben. A delegáció harmadik tagja, a néppárti Wojciech Droździk „Nowosielecki” hamar megnyerte magának „Kordiant”, és 1943 őszén Maria Hulewiczowával, valamint Mikołajczyk miniszterelnök fiával, Mariannal együtt (akit „Wacek” futárai hoztak el Lengyelországból) megérkezett Londonba.

Az 1943-as év itt leírt eseményei „budapesti botrány” néven válttak ismertté a politikai körökben. A honi kormányképviselet és a londoni központ között szálldosó táviratok rendkívül hosszúak voltak, terjedelmükhöz csak a legfontosabb politikai kérdésekről írottak voltak foghatók. Wacław Felczak soha nem nyilatkozott ebben a kérdésben, mivel úgy ítélte, hogy nem szabad rossz fényben feltüntetni a múlt eseményeit és azokat, akik már eltávoztak. Véleménye szerint az volt a legfontosabb, hogy mindannyian Lengyelország függetlenségéért küzdöttek, és az, hogy nem volt mindig béke és egyetértés... az már másodrendű kérdés, és ma már egyáltalán nem fontos. Pedig megvolt az oka arra, hogy fájdalommal és keserűséggel gondoljon a történtekre. Látta, hogyan teszik tönkre több éves munkájuk eredménye, semmibe veszik a futárok fáradságát, nem használják ki a lehetőségeket egy, az ország számára oly fontos ügyben, mint a honi kormányzattal létesített kapcsolat fenntartása, ráadásul abban a helyzetben, amikor rosszul állt a lengyelek ügye. Elismerés helyett vádaskodás jutott osztályrészéül. Stanisław Mikołajczyk volt miniszterelnök és belügyminiszter csak évekkel később kért bocsánatot Felczaktól a pártja részéről őt ért ármánykodás és sérelmek miatt, amikor felkérte, hogy segítsen Nyugatra szöktetni a Néppárt veszélyben forgó vezetőit. Wacław Felczak nem utasította vissza segítségét...

Van még egy olyan titok, amelynek részleteit Wacław Felczak soha nem hozta nyilvánosságra, bár olykor célzott rá. A budapesti botrányról számos forrással rendelkezünk, ennek a másik ügynek azonban Felczak valószínűleg a koronatanúja volt, és titkát magával vitte a sírba. A háború alatt a megszállt Lengyelország vezetősége politikai kapcsolatot kívánt létesíteni Szlovákiával. A honi kormányképviselet irataiból tudjuk, hogy Felczak már 1943 első napjaiban megkísérelte a kapcsolatfelvételt, de nem járt eredménnyel. Feltehetőleg hasonló lépésekre készült 1943 nyarán, amikor kitört a lengyelországi küldöttség körüli botrány. Eredményt 1944 májusában tudott felmutatni, amikor Tiso szlovák elnök egy lengyel-szlovák föderáció tervével vált elő. A lengyel kormány nem volt hajlandó erről tárgyalni, Felczak azonban nem értesíthette szlovákiai tárgyalópartnereit a lengyel álláspontról, mivel a legmagasabb szlovákiai kormánytisztviselők beleegyezésével éppen déli szomszédunk diplomáciai postáját használta – ezen az útvonalon továbbította a honi kormányképviselet küldeményeit a svájci lengyel nagykövetségnek. Mielőtt azonban még erre sor került volna, megkezdődött a Duna mentén zajló háborús dráma újabb fejezete.

1944. március 18-19-én éjszaka a németek megszállták Magyarországot. Mindenhol úrrá lett a terror, amely mind a szövetségespárti magyar politikusok, mint a némekkel harcban álló nemzetek képviselői – különösen a lengyelek – közül szedte áldozatait. A drámai események közben Wacław Felczakra még egyszer rámosolygott a szerencse. A döntő éjszakán katonai szabadságát töltő barátjával, Baleczky Emillel járták Budapest vendéglőit. Hajnalban észrevették, hogy az utcákat német katonák özönlötték el. „Lech” bajt szimatolt, ezért gyorsan kiürítette Veres Pálné utcai lakását. A Gestapo egy órával később ért oda. Kiderült, hogy már keresték a Lengyel Intézet épületében, ahol hivatalosan bejelentették, és abban a lakásban is, ahol Jacek Dembiński néven valóban lakott. Ezt a történetet a professzor szívesen mesélte másoknak, közben mindig hangsúlyozta, miért érdemes magyar bort inni. Elfogatóparancsot adtak ki ellene, ezért a Horváth Pál nevet vette fel és bujkálni kezdett.

A németek szinte teljesen felszámolták a magyarországi lengyel intézményeket, ezért Felczak Stanisław Bardzikkal, Zygmunt Rusinekkel és Bogdan Stypińskivel együtt új képviseletet próbált létrehozni. Egyik céljuk az őrizetbe vettek segítése volt, a másik, hogy kapcsolatba kerüljenek a honi kormányképviselettel. Az új szervezetben Felczak a varsói összeköttetésért volt felelős. 1944 áprilisában Pozsonyba ment, ahol a szlovák gabonatársaság elnöke, Ján Klinovský közbenjárása nyomán megadták neki azt a lehetőséget, hogy Szlovákián keresztül továbbítsák Svájcba a lengyelországi küldeményeket. Júniusban a kormányképviselő arra utasította, hogy maradjon Pozsonyban, és tartsa fenn a kapcsolatot a berni lengyel nagykövetséggel. „Lech” ekkor Budapestre utazott, hogy felszámolja magyarországi tevékenységét.

1944. július 14-én indult vissza a szlovák határ felé. A vonaton magyar csendőrök tartóztatták le (bár nem tudták, kivel van dolguk). A rozsnyói állomáson megpróbált elmenekülni, de nem járt sikerrel. Másodszor is börtönbe került tehát, ezúttal azonban már nem volt kihez fellebbeznie, a csendőrök pedig meg voltak győződve arról, hogy kémet fogtak: bőröndje bélésében a Budapest-Varsó útvonal többszöri megtételéhez szükséges pénzt, különböző nevekre szóló iratokat, sőt, egy rádióadó alkatrészeit is megtalálták. Felczak később elmondta, hogy a kihallgatás során a magyar csendőr nem sajnálta a tőle a pofonokat... Szerencsére Rozsnyóból csak másnap indult vonat Budapestre. Éjszaka Felczak megszökött a börtönből, mielőtt még kiadták volna a Gestapónak. Mindent egy lapra tett fel: nem tudhatta, kikkel ül egy cellában, nem szólnak-e az őröknek. Átküzdötte magát az ablakrácson, közben mellkasáról és hátáról egészen lehorzsolódott a bőr. Amikor a rács váratlanul engedett, olyan szerencsétlenül ért földet, hogy eltörte a bokáját. Esésére szerencsére senki sem figyelt fel. A fájdalom dacára sikerült felmásznia a börtönfal közelében álló fára, és ügyesen addig hintázott rajta, amíg át nem lendült a túloldalra. Két nap és két éjszaka kúszott a földeken sérült lábával, amíg a szlovák oldalon maradt Veszverés falucska konspirált házához ért; ekkor már úgy festett, hogy a házigazda már-már kísértetnek nézte. A postát még időben át tudta adni a futárstafétának... Pozsonyba vitték, ahol fekvőgipszet kapott. Kalandjai azonban ezzel még nem értek véget. A véletlen játéka folytán egyedül maradt rejtekhelyén. Miután összes élelmiszertartalékát felélte, el kellett hagynia menedékét, hogy élelmet találjon. Jól tudta, hogy bármikor kiadhatják a németeknek. De most is sikerrel járt.

A honi kormányképviselet már várta, ezért felgyógyulása után, 1944 augusztus végén Lengyelországba indult, hogy egyszer és mindenkorra tisztázza a lengyel-szlovák tárgyalások ügyét. A történelem azonban többször is megelőzte. Utazása közben Szlovákiában kitört a felkelés, így nagy nehezen, részben gyalogszerrel ért csak el a staféta váltópontjára, az Obertacz czalád oravkai villájába. Itt kiderült, hogy a kormányképviselet nem hagyott neki hírt, arra pedig nem számíthat, hogy a fővárosba ér, hiszen augusztus 1-je óta tartott a varsói felkelés. Ekkor Leopold Kwiatkowski „Tomek” stafétafutárral együtt a Gorce helységbe ment és csatlakozott Julian Zapała „Lampart” százados seregéhez, aki a „Vihar” akció keretében harcolt a németekkel. Több mint másfél hónapig „Madziar” (magyart jelentő, tájnyelvi vagy kicsit mulatságos) álnéven a Honi Hadsereg I. Tátraaljai Lövészezrede IV. zászlóaljának legénységi állományában vett részt a partizánakciókban. A katonai légkör nem felelt meg neki túlságosan, nem is emlékezett vissza szívesen erre az időszakra.

1944 novemberében a krakkói területi kormányképviselet és a Honi Hadsereg Információs és Propagandairodájának munkatársa, Stanisław Leszczycki „Robert” végre felvette a kapcsolatot Felczakkal. „Lech” az ő utasítására ment Pozsonyba, ahol a szlovák felkelésről és az ottani állapotokról gyűjtött információkat a Honi Hadsereg számára.  Mind erről, mind a magyarországi helyzetről írt egy-egy jelentést, amit elvitt Leszczyckinek, majd visszatért Pozsonyba, hogy folytassa az anyaggyűjtést. Ebben az időszakban gyakran megfordult  az Obertacz-villában. A háziak mindig szeretettel gondoskodtak róla. Ilyenkor valamennyire pihenhetett is, amiről egy fennmaradt fénykép is tanúskodik. Felczak a következő dedikációt írta rá: Annak emlékére, hogy Árvában felhízlaltak, alulírott hízott emberpéldány hálám jeléül adom. Itt töltötte a karácsonyt és a szilvesztert is.

1945 január közepén végleg elhagyta Szlovákiát. Január 28-án, amikor a front végighaladt Árván, első alkalommal találkozott az új megszállóval, amellyel a következő években kellett küzdenie. Rögtön meggyőződhetett arról, hogyan fest az új valóság: egy szovjet katona egész egyszerűen le akarta lőni. Felczak életét a sieniawai földbirtokosasszony váltotta meg – egy aranyórát adott érte a katonának.

Az országban teljes volt a zűrzavar és a bizonytalanság, sokan azonban az új megszállás nyomasztó valósága és a nagyhatalmak álláspontja ellenére várakozással tekintettek a jövőbe. A konspiráció elsősorban Krakkóban összpontosult, így február második felében Wacław Felczak ebbe a városba költözött. Felvette a kapcsolatot felettesével, az Információs Főosztály vezetőjével, Stanisław Kauzik „Dołęgával”, aki energikus ember lévén egyre nagyobb szerepet játszott a föld alatti ellenállásban. Igyekezett újrabogozni a konspiráció elpattant szálait, új struktúrákat hozott létre. Felczak nem kapott tőle konkrét feladatot, ezért első útja Golbicébe vezetett, hogy viszontlássa szüleit és testvéreit. Egy nővére és három bátyja sajnos nem élte túl a háborút. Édesanyját kérdezte, mitévő legyen. A következő választ hallotta: „Az ükapád Szibériában halt meg, a dédapád Szibériában halt meg. Tudod, mit kell tenned!” Erre a tudásra alapozott Zygmunt bátyjával folytatott beszélgetéseiben is. Zygmunt Felczak az övétől eltérő utat választott: tengermelléki vajdahelyettes lett. Öccsét is arra biztatta, hogy szakítson a konspirációval, Wacław azonban erre nem volt hajlandó. De Jan Freisler ajánlatát is elutasította, akivel Nyugatra mehetett volna. Úgy gondolta, az országban szükség van rá.

A következő tavaszi hónapokban ide-oda utazott Krakkó, Varsó és Golbice között, találkozott testvéreivel, konspiratív megbeszéléseken vett részt, és Kauzik utasítására beszámolót írt  a „W” képviselet tevékenységéről. És várta, egyre várta sorsát. Május végén – június elején egy Podkowa Leśna-i találkozón Kauzik a honi kormányképviselő feladatát ellátó ellenállási vezető, Stefan Korboński nevében felajánlotta neki, hogy kormányküldöttként utazzék Londonba, és tájékoztassa a Lengyel Köztársaság vezetőit arról, milyen helyzetbe került az ország a kommunista uralom alatt. Hamar kiderült, hogy valódi küldetése az lesz, hogy elmondja, miért kellett felszámolni a lengyel föld alatti államot. A feladatot természetesen elvállalta.

Így lépett új útvonalra – ezúttal olyanra, amely közvetlenül a központba vezetett. Hamarosan az is világossá vált, hogy nem ez lesz az egyetlen nyugati útja. Futárként és emisszáriusként a függetlenségi tábor szinte minden kiváló politkusával találkozott. Lengyelországban igyekezett eljutni az illegális ellenzék legfontosabb képviselőihez. Az emigrációban mind Lengyelországba indulása, mind visszatérése után a legmagasabb rangú politikusokkal, a legfontosabb tábornokokkal, valamint a legnagyobb politikai pártok vezetőivel tartotta a kapcsolatot ill. tárgyalt személyesen.

Első nyugati útja előtt Wacław Felczaknak még egyszer sikerült elkerülnie a börtönt. A veszélyt ezúttal a kommunista állambiztonság jelentette. Varsó külvárosában, Falenicában szállt meg ismerőseinél, akiket a nyílt utcán vettek őrizetbe. Felczak még időben elhagyta lakásukat. Alaposan felkészült küldetésére: találkozott a pártok vezetőivel, a Nemzeti Egység Tanácsa tagjaival, valamint a konspiratív Közép-Európai Intézet (IEŚ) képviselőivel. A Jerzy Braun vezette IEŚ a háború alatt Közép-Európa problematikáját kutatta, amely az öszes nagy politikai párt szerint kulcsfontosságú volt a lengyel külpolitika szempontjából. „Lech” még a budapesti időkben részt vett az IEŚ munkájában. Július első napjaiban Felczak jelen volt a Nemzeti Egység Tanácsa egyik ülésén, amelyen megszerkesztésre került A Nemzeti Egység Tanácsa kiáltványa a Lengyel Nemzethez és az Egyesült Nemzetekhez. A memorandum magában foglalta A harcoló Lengyelország testamentuma című híres szöveget is.

Krakkóból július 10-én indult el Wacław Kaptur néven – így jelentették be az emigrációs kormánynál. Szlovák munkatársa iratait használva gond nélkül eljutott Pilsenig, amely már a szövetséges és a szovjet csapatokat elválasztó demarkációs vonal nyugati oldalán feküdt. Ezután több lengyel katonai képviseleten keresztül Meppenbe irányították, ahol az I. Páncélos Hadosztály állomásozott. A hadsereg provokációtól tartott, ezért igen bizalmatlanok voltak vele, annál is inkább, mivel nem olyan híreket hozott, amiket szívesen vártak volna. Kényszerű tartózkodása csak akkor ért véget, amikor Meppenben felbukkant két futár, Jan Freisler és Konrad Niklewicz, akik Budapesten voltak a beosztottjai, és akkor éppen Lengyelország felé tartottak; ők igazolták, hogy kiről is van szó. Közben Felczak a vezérkar lengyelországi ügyekért felelős főnökhelyettesével, Stanisław Tatar tábornokkal is tárgyalt, aki megkönnyítette további utazását.

Amikor megkapta a Wacław Lechicki névre kiállított katonai iratokat (a következő években tartósan ezt a nevet használta), továbbutazott Londonba. Tadeusz Chciuk, aki az új vezetőség alatt is megmaradt a belügyminisztérium lengyelországi összeköttetésért felelős osztályán, nemcsak megosztotta vele londoni lakását, hanem – ami még fontosabb – bevezette a lengyel hivatalnokok világába. „Lechicki” beszámolót adott az elnöknek, a miniszterelnöknek és a kormány tagjainak. Beszélt a Nemzeti Párt, a Lengyel Szocialista Párt és a Munkapárt vezetőivel is – ezek a tárgyalópartnerei későbbi londoni látogatásai során is megmaradtak. A híreket, amiket hozott, szinte rémmesének tekintették; tárgyalófeleit igazából csak az érdekelte, hogyan viszonyul az ország Mikołajczykhoz, hogyan fogadták hazatérését. Látta, hogy nem sikerül teljesítenie küldetését és meggyőznie a londoni emigrációs kormányt arról, hogy Lengyelországban fel kell számolni az ellenállási struktúrákat; így amikor megbízták azzal, hogy titokban Lengyelországba kísérje a Nemzeti Párt politikusát, Edward Sojkát, elvállalta az újabb küldetést. (Sojka fő célja az volt, hogy ún. belügyminisztériumi képviseleti hálózatot hozzon létre az országban azzal a céllal, hogy biztosítsák az összeköttetést és tájékoztassák az emigrációs kormányt az ország helyzetéről.) Felczak komoly kritikával viszonyult bizonyos londoni politikai döntésekhez és nézetekhez. Az emigráció vezetőivel ellentétben nem tartotta árulónak Mikołajczykot, és úgy vélte, hogy a néppárti politikus jövőjéről a lengyel társadalom dönt majd. Ennek ellenére a londoni kormányt ismerte el az egyetlen legitim lengyel hatalmi szervnek.

1945. október 2-án indult el Lengyelországba; útja Párizson, Brüsszelen, több németországi képviseleten és Pilsenen keresztül vezetett. Sojkával együtt hazatérő lengyeleknek adták ki magukat. Végül december elején érkeztek Krakkóba. Felczak összekötötte Sojkát a konspiratív Nemzeti Párt vezetőivel, valamint Kazimierz Piwarskival, aki ekkor a Közép-Európai Intézetet képviselte, mivel Braun rövid időre börtönbe került, és az emigrációs belügyminisztériumtól állandó anyagi támogatást kapott, hogy tudományos tevékenységét végezze és publikálja. Varsóban Wacław Felczak felvette a kapcsolatot Kauzik közeli munkatársával, Adam Grabowski „Alannal”, aki tájékoztatta arról, hogy az Információs Főosztály volt vezetője Londonba utazott. Megadta Felczaknak a  kommunistákkal le nem paktált, konspiratív szocialista csoportok ill. a Munkapárt kapcsolatait is. Felczaknak nem volt ínyére, hogy Sojka kizárólag saját pártjából verbuválta a képviseletek tagjait, ezért felajánlotta „Alannak”, hogy segít neki kapcsolatban maradni  Kauzikkal.

Közeledett a karácsony, ezért illegális státusza és az ezzel járó kockázat ellenére Golbicébe utazott, hogy meglátogassa szüleit. A krakkói pályaudvaron Tadeusz Chciukba botlott. Kiderült, hogy Chciukot a Sikorski-kormány szürke eminenciása, Józef Hieronim Retinger szervezte be az általa vezetett misszióba, amely szükségtelenné vált, de a civil életben még felhasználható hadfelszerelést szállított Lengyelországba. Így a korábbi tervek ellenére a Barátok Barátjának nem kellett Tadeusz menyasszonyát, Ewát Nyugatra szöktetnie. Segített viszont az ún. tizenhatok perében elítélt miniszter, Stanisław Jasiukowicz lányainak abban, hogy a vasfüggöny túlsó oldalára jussanak, ezenkívül minden egyes látogatása alkalmával pénzt és üzeneteket küldött az emigrációt választó vagy börtönbe került politikusok családjainak. Nem felejtkezett meg futártársairól sem. Pénzt gyűjtött Jan Freisler megsegítésére, aki 1945 októberétől az állambiztonság börtönében ült. Utolsó lengyelországi tartózkodása idején csak azért utazott Zakopanéba, hogy megtudja, mi lett Józek Krzeptowski sorsa, akit a Szovjetunióba vittek.

Első háború utáni küldetését 1946. január 10-én fejezte be. Krakkóban találkozott a Nemzeti Párt futárával, Konrad Niklewiczcsel, akivel Csehországon keresztül indultak útnak.

Amikor a hónap vége felé Párizsba ért, megkapta az emigrációs belügyminisztérium ösztöndíját, és úgy tűnt, végre ismét tanulmányozhatja a történetet, ahelyett hogy a szereplője lenne. Beiratkozott a Sorbonne-ra, és Charles H. Pouthas professzor vezetésével megkezdte doktori disszertációjának előkészítését. Kiválasztotta munkája címét is: A lengyel emigráció hatása a francia republikánus-demokrata párt fejlődésére az 1846-1848-as években.

Közben azonban végig az emigrációs belügyminisztérium párizsi képviseletének vezetője, Józef Baraniecki rendelkezésére állt. 1946 augusztusában azt a feladatot kapta tőle, hogy menjen Lengyelországba, vigyen pénzt és postát a belügyminisztérium által létrehozott krakkói képviselet vezetőjének, Mieczysław Pszonnak, és építsen ki egy összeköttetési útvonalat Párizs és Krakkó között. A belügyminisztérium müncheni képviseletén találkozott Marian Pajdak futárral, aki Krakkóból érkezett oda. „Lechicki” ezután a Pajdaktól kapott útvonalon haladt tovább: átkelt a bajor-cseh határon emelkedő Špičák csúcson, majd Pilsenbe utazott. A cseh-lengyel határt Louka nad Olzou közelében lépte át, majd szeptember közepén Cieszynen keresztül érkezett Krakkóba. Tadeusz Chciuk lakásán rendezkedett be, amely a „krakkói Rózsadombon”, a Wola Justowskán álló villában volt. Közben azonban többször is járt Varsóban, Poznańban és Katowicében. Találkozott Pszonnal, aki összekötötte a Nemzeti Párt konspiratív vezetőtestületi tagjaival – velük beszélte meg, hogyan javíthatják a kommunikációt az emigrációs Nemzeti Párt vezetőségével. Tárgyalt Adam Grabowskival, Jerzy Braunnal, Kazimierz Kumanieckivel, Zygmunt Kaczyński katolikus prelátussal, munkapárti képviselővel és volt miniszterrel, Tadeusz Szturm de Sztrem független szocialista vezetővel. Megbeszélte velük a föld alatti struktúrák újjászervezésének lehetőségeit, lehetséges szerepüket, az emigrációval fenntartott összeköttetés szabályait.

1946. október 11-én indult el Krakkóból, és Pajdakkal együtt Münchenen keresztül Párizsba utazott. A kormány Londonba hívatta, ahol mindenekelőtt az elnököt és a miniszterelnököt igyekezett meggyőzni arról, hogy nyilatkozatban követeljék a lengyelországi fegyveres ellenállás megszakítását, amelyet ekkorra már tökéletesen értelmetlennek látott, szítását pedig bűnnek tartotta.

1946 december elején a belügyminisztérium meghagyta Felczaknak, hogy hogy utazzon Lengyelországba, cseréljen postát Pszonnal és próbálja meg kieszközölni, hogy Grabowskit megválasszák a belügyminisztérium varsói képviselőjének. Felczak ismét találkozott Arciszewski miniszterelnökkel, akit továbbra is igyekezett meggyőzni arról, hogy változtatni kell a kormány lengyelországi tevékenységet. Kérte, hogy a lengyelországi kommunistaellenes küzdelmet folytató Szabadság és Függetlenség (WiN) szervezetet és az erdei partizánosztagokat számolják fel, a kormány pedig a politikai tevékenység helyett inkább az ellenzéki beállítódású magánszemélyeket és csoportosulásokat, a politikai foglyokat és családjaikat támogassa.

Végül kézhez kapta a lengyelországi ellenállásnak küldött pénzt és postát, amely többek között a fegyveres harcok megszüntetéséről szóló kormányhatározatokat és a lengyelországi parlamenti választásokkal kapcsolatos kiáltványokat tartalmazta. A hónap közepén elindult Münchenbe, ahol Pajdak várt rá. Útjukat Adam Doboszyński szélsőséges nemzeti párti politikus társaságában kellett megtenniük. Felczaknak ez nem volt ínyére, úgy gondolta ugyanis, hogy Doboszyński hazatérése radikalizálja a nemzeti párt föld alatti struktúráit és olyan veszteségekhez vezet, amikre nem lenne szükség. Pilsenben cseh rendőrök igazoltatták őket, de sikerült megtéveszteniük a csehszlovák állambiztonsági hatóságot. December 23-án éjjel keltek át a határon. Cieszynben Doboszyński elvált tőlük, „Lechicki” pedig találkozott Pszonnal és egy másik nemzeti párti politikussal, Władysław Jaworskival. Szokás szerint számtalan tárgyaláson vett részt Krakkóban és Varsóban a Munkapárt és a Lengyel Szocialista Párt konspiratív csoportjainak vezetőivel, így Kazimierz Pużakkal is. Küldetését megnehezítette, hogy „Alant” egy véletlen rajtaütés során letartóztatták, ezért nem tudták elolvasni Kauzik rejtjelezett üzeneteit.

Ezeknek az eseményeknek azonban ekkor már nem volt nagyobb jelentősége. Az 1947. január 19-én, általános terrorhangulatban lezajlott választások eredményét a kommunisták meghamisítottak, ami egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy Sztálin nem engedi ki a markából Lengyelországot. A hatalom hamarosan amnesztiát hirdetett. Sokan próbálták meg rávenni Felczakot arra, hogy fedje fel kilétét (Pszon februárban ilyen döntést hozott), ám ő ezt elutasította. Véleménye szerint a Nemzeti Párt választmányának szétverése, a választási csalás, „Alan” letartóztatása és a belügyminisztériumi képviseletek tevékenységének ellehetetlenítése után már nincs értelme az eddigi módon végzett konspiratív tevékenységnek. Másfelől úgy gondolta, hogy az ellenállás politikusok továbbra is kapcsolatban kell maradniuk egymással, de már szervezeti struktúrák nélkül, és az egyház közvetítésével végzett karitatív akciókra kell összpontosítani.

A kemény tél miatt nem lehetett átkelni a hegyeken, ezért „Lechicki” lengyelországi tartózkodása egyre hosszabbá vált. Idejének nagy részét Chciukéknál töltötte, másik konspiratív otthona Ryszard Niklewicz rabkai háza volt. Bár illegálisan tartózkodott az országban – iratai és alibije egy alaposabb igazoltatás esetén nem bizonyultak volna elégségesnek –, igyekezett normális életet folytatni. Hazájáért végzett szolgálata során sem  feledkezett meg arról, hogy nemcsak emisszárius, hanem fiú, testvér, barát, sőt, keresztapa is. 1946 karácsonyán már nem tudta meglátogatni szüleit, ám amint alkalma nyílt rá, 1947 januárjában Kętrzynbe utazott legkedvesebb nővéréhez, Annához, ami abban az időben nem volt egyszerű vállalkozás, ráadásul nagy veszélyt is jelentett rá. Nagyon meghatotta és megörvendeztette, hogy Chciukék őt választották kislányuk, Oleńka keresztapjának. Új szerepét komolyan is vette: házigazdái aggodalmára egyszer órákra eltűnt, hogy aztán újonnan szerzett babakocsival jelenjen meg.

1947 március végén végre javult az idő, így elindulhatott nyugat felé. Március 22-én Gustaw Górecki katonai futárral együtt Cieszynbe utazott, hogy ottani kapcsolatuktól átvegye az útjukhoz szükséges pénzt és iratokat; közben majdnem az állambiztonság keze közé került. Már sikerült azonosítaniuk és azt is tudták, merre keressék. Felczak ezzel nem volt teljesen tisztában, ugyanis harcolt azzal a nézettel, hogy „az ávósok úgyis mindent tudnak”, és ilyenkor saját tevékenységét hozta fel például.

Néhány hetes franciaországi tartózkodás után, 1947 május elején „Lechicki” megérkezett Londonba. Számos tárgyaláson vett részt az emigrációs politikai elit összes tagjával. Május 8-án a Honi Ügyekért Felelős Bizottság előtt számolt be a lengyelországi helyzetről, amelynek tagjai a miniszterelnök, a legfontosabb miniszterek és a katonaság képviselője voltak. Felczak többek között arról beszélt, hogy a lengyel társadalom már észrevehető mértékben  szovjetizálódott. Jelentése a Bizottság következő ülésének témáját képezte.

Ez volt utolsó londoni tartózkodása. Tárgyalásai, és maga a tény, hogy a központba hívták (a Brit-szigetekre ekkoriban igen nehéz volt bejutni), arról tanúskodnak, hogy különleges helyet foglalt el a futárok között. Tudták, hogy egy pártot sem favorizál, nincsenek előítéletei, rendkívül intelligens és tapasztalt, és ritkaságszámba menő politikai intuícióval rendelkezik. A pártok szívesen bíztak rá olyan feladatokat is, amiket saját futárjaikra sem mertek volna ruházni. Raczkiewicz köztársasági elnök rendkívüli módon megbízott benne. Nem csoda, hogy a lengyelországi összeköttetés szinte kizárólag az ő feladata volt, annál is inkább, mivel ebben az időben saját útvonallal rendelkezett.

Amikor Lengyelországban megváltozott a politikai helyzet, az emigrációban is éppen új erők kerekedtek felül. 1947 június elején meghalt Raczkiewicz elnök, aki a korábbi megállapodások ellenére nem Tomasz Arciszewskit, hanem August Zaleskit jelölte ki utódául. Ez a mozzanat az emigráció sokéves megosztottságát eredményezte. A legalizációs vitában Wacław Felczak egyik fél mellett sem állt ki. A konkrét cselekvés lehetőségei érdekelték, ezek azonban egyre szűkültek. Berezowski belügyminiszter ebben az időben a Nemzeti Párt politikusát, Kazimierz Tychotát bízta meg a belföldi ügyek kezelésével, és fokozatosan csökkentette a minisztérium állományát, így „Lechicki” mellékvágányra került. A sajtóhírek alapján minden hónapban jelentést készített a minisztériumnak Közép-Európa helyzetéről. Hasonló beszámolókat írt a térség szocialista mozgalmának alakulásáról Zygmunt Zarembának. Felczak kezdeményezésére 1947 őszén Zygmunt Rosiński tartalékos útvonalat épített Innsbruck – Bécs – Szlovákia útirányon át Lengyelországba.

1947 júniusától azonban Wacław Felczak gyakorlatilag teljesen a tudományos munkának szentelte magát a Sorbonne-on, ahol bizonyosan élete végéig kitartott volna, ha nem hallja meg Barátja hívó szavát. Ezért tért újra a „zöld” ösvényekre. 1948 szeptember végén – október elején új útvonalát arra használta fel, hogy Tadeusz Chciukot, feleségét, Ewát és másfél éves kislányukat, Oleńkát Nyugatra menekítse, mivel az állambiztonság le akarta tartóztatni a házaspárt. Vele tartott Tadeusz Żelechowski hadnagy és Jerzy Niemczycki hadnagy (mindketten az ejtőernyős „néma láthatatlanok” közé tartoztak), és a Honi Hadsereg összekötője, Elżbieta Ungerówna is. „Lechicki” személyesen vezette át őket a cseh-osztrák határon. Stanisław Mikołajczyk, aki ekkor kért bocsánatot „Lechtől” a néppártiak részéről Budapesten őt ért sérelmekért, arra kérte, hogy menekítse ki Lengyelországból pártja letartóztatással fenyegetett vezetőit. Felczak igent mondott. Mivel az ellenállás korábban elfogott tagjai dekonspirálták (neve a Nemzeti Párt vezetőinek nyilvános perén, valamint Pużak és társai perén is elhangzott), megegyeztek abban, hogy Felczak Csehországban marad. Közben Baraniecki a belügyminisztérium állományának ismételt csökkentése során 1948. december 31-ével megszüntette Felczak szolgálati jogviszonyát,  bár kereste még a lehetőséget arra, hogy meghagyhassák az összeköttetésben.

December elején Felczak, Żelechowski és egy fiatal néppárti politikus, Józef Rogoziński elindult Párizsből. Innsbruckon és Bécsen keresztül utaztak, majd Pozsony közelében lépték át a csehszlovák határt. Eljött december 22-e – peches és tragikus nap. „Lechickit” két évvel korábban már megállították a cseh állambiztonságiak, de akkor még sikerült megtévesztenie őket. Ezúttal azonban elpártolt tőle a szerencse. Este megérkeztek Moravská Ostravába, ahol korábban rejtekhelyük volt – a házat azonban elözönlötték az állambiztonságiak. Wacław Felczak kétszer próbált menekülni, másodszor lábát törte, amikor kiugrott a börtön ablakán.

Nem sokkal később, 1949. február 16-án átadták a katowicei Vajdasági Közbiztonsági Hivatalnak. Megkezdődött élete legnehezebb időszaka. Kezdetben megpróbálta nem felfedni kilétét, mivel arra számított, hogy az államrendőrök nem jönnek rá, ki került a kezük közé. Reménye szertefoszlott, amikor az egyik állambiztonsági tiszt elégedett mosollyal megmutatta neki a körözőlevelén szereplő fényképét, és kijelentette, hogy évek óta keresi. Az előzetes kihallgatás után „Lechickit” bilincsbe verve feldobták egy teherautó platójára két sor katona közé, és a Közbiztonsági Minisztérium varsói börtönébe, a Koszykowa utcára szállították. Hosszú és kegyetlen kihallgatássorozatnak vetették alá, amelynek során egyetlen éjszaka alatt teljesen megőszült. A Közbiztonsági Minisztérium III. és V. Főosztályán vezetett háromhavi „operatív” nyomozás után  a hírhedt mokotówi börtönbe került, ahol a Nyomozó Főosztály összeállította az elítélését lehetővé tevő bírósági anyagot.

A rendelkezésünkre álló jegyzőkönyvekből kiviláglik, hogy az első két héten minden nap kihallgatásra vitték, volt, hogy naponta kétszer is; vallatói több műszakban váltották egymást. Hogy a kihallgatások hogyan folytak, azt leginkább más foglyok elbeszélései alapján képzelhetjük el. Maga Felczak, ha életének erről a szakaszáról kérdezték, hosszú évekig finom mosollyal csak annyit mondott, hogy panzióban múlatta az idejét. Azt azonban tudjuk, hogy lábtörése ellenére minden orvosi segítséget megtagadtak tőle; a kihallgatásokra egy lábon kellett elugrálnia, közben rúgták és lökdösték. Keveseknek mondta el, hogy több napig állócellában tartották. Ezt a kínzást gyakran alkalmazták a vallatók: a fogolynak olyan cellában kellett meztelenül vigyázzban állnia, amelyből kivették az ablakot. A cellát nyáron „strandnak”, télen „Zakopanénak” nevezték. Felczak hat napot és hat éjszakát töltött el ilyen módon, és csak azért hozták ki az állócellából, mert már közel állt az őrülethez és semmiféle ingerre nem reagált. Helyzetét megnehezítette, hogy nagyon későn fogták el: azok közül, akik különböző éveiből ismerték tevékenységét, nagyon sokan börtönben voltak már, és volt, aki együttműködött az állambiztonságiakkal. A kihallgatások közötti szünetek sem hoztak számára igazi megnyugvást, mivel egyik rabtársa besúgó, ún. cellaügynök volt, aki jelentett a többiek magaviseletéről és beszélgetéseiről.

Mokotówban a Wacław Felczak elleni nyomozást közvetlenül Józef Różański ezredes felügyelte és vezette  helyettesével, Adam Humer alezredessel, a Közbiztonsági Minisztérium Nyomozó Főosztályának vezetőjével, Ludwik Serkowski őrnagggyal (később alezredessel), valamint a brutalitásáról híres részlegvezetővel, Jerzy Kędziora századossal együtt. A kihallgatási jegyzőkönyvek másolatait Romkowski és Mietkowski miniszterhelyettesek is megkapták. Csaknem kétéves nyomozás után, amelynek során ügyét az „Unió” (konspiratív kereszténydemokrata szervezet) és a Munkapárt tagjainak perével is összekapcsolták, a minisztérium nyomozótisztje elkészítette vádirarát. Tárgyalását először  1951. február 19-ére tűzték ki a Varsói Katonai Területi Bíróság épületében. Helena Wolińska alezredes kérésére azonban, aki a Katonai Főügyészség politikai ügyekért felelős vezetője volt, a tárgyalást levették a napirendről. Végül a harmadik időpont, április 4-e lett a végleges. Már a második időpont kitűzésekor az lett a döntés, hogy a tárgyalásra a börtönben kerül sor. A késedelmet és a helyszín megváltoztatását a Munkapárt ügyének elhúzódása okozta, amelyben Felczak tanúvallomására volt szükség, és ehhez bizonytalannak kellett lennie saját sorsa kimenetelében.

Wacław Felczaknak 1951. március 30-án kellett tanúskodnia Józef Kwasiborski és a többi munkapárti vezető perében. A korabeli sajtó szerint „csűrte-csavarta a vallomását, kitérőn válaszolt a kérdésekre”.  Április 4-ei börtönpere után két nappal a Varsói Területi Katonai Bíróság a Lengyel Hadsereg büntető törvénykönyve 86. cikk. 2. §-a (a fennálló hatalmi szervek elmozdításának és az államrend megváltoztatásának szándéka), valamint az ún. kis büntető törvénykönyv 6. cikkelye (előnyök elfogadása idegen kormánytól vagy szervezettől) és 7. cikkelye (kémkedés), életfogytiglani fegyházbüntetésre, ötéves jogfosztottságra és vagyonelkobzásra ítélte (az ügyész, Henryk Ligięza őrnagy halálbüntetést követelt). Családja csak ekkor szerzett tudomást sorsáról. Az ítélet kihirdetése ellenére Felczakot továbbra is a mokotówi előzetes börtönben tartották fogva, folytatták kihallgatását, néhány hónap elteltével pedig ismét megtiltották, hogy családja meglátogassa vagy írjon neki. 1952-53 és 1953-54 telét fűtetlen cellában kellett töltenie. 1954 májusában édesanyja az Államtanácstól és a miniszterelnöktől kérvényezte fia ítéletének enyhítését és körülményeinek javítását. A katonai bíróság elutasította kérését. A politikai helyzet azonban lassanként változni kezdett.

1955 februárjában Rawiczba vitték, ahol nyolc hónapot töltött a börtönkórházban. 1956 márciusában Wronkiba szállították, ahol szintén kórházba került. Az általánosan meghirdetett amnesztia következtében ítéletét 1956. május 5-én 12 évi fegyházbüntetésre csökkentették; a jog-és tulajdonfosztást meghagyták. Körülbelül két héttel később, a wronki-i ügyészségi ellenőrzés után letartóztatása óta először ügyének ismételt elbírálását kérte az Általános Ügyészségtől; ekkor írta le többek között azt is, milyen kínzásokat alkalmaztak nála. Október 27-én a bíróság Felczak ügyvédjének kérelmére egészségügyi okokból („szervzetének tönkremenetele miatt”) 12 hónapra felfüggesztette az elítélt fegyházbüntetésének teljesítését, így 1956. október 30-án Wacław Felczak elhagyhatta a wronki-i börtönt. Egész vagyona a börtönletétből átvett 449 złoty 92 groszy volt, ami a havi átlagjövedelem 40%-át tette ki. Most újra kellett kezdenie az életét. Mokotówi cellatársa, Andrzej Rozmarynowicz meghívására Krakkóban települt le.

És bár elmúlt már 1956 októbere, amikor a kommunista hatalom meghirdette reformtörekvéseit, a nép hozzá hasonló „ellenségei” továbbra sem lehettek biztosak sorsukról. Csupán néhány nappal „Lechicki” szabadságának lejárta előtt, 1957. október 22-én kérelmezte a katonai főügyész kérelmezte ügyének felülvizsgálatát, majd október 31-én a Legfelsőbb Katonai Bíróság úgy döntött, hogy a kérelem elbírálásáig szabadlábon maradhat. Mivel azonban a hatalom politikai okokból felfüggesztette a Munkapárt köré csoportosuló katolikus politikusok ítéleteinek felülvizsgálatát, Felczaknak várnia kellett. Végül 1957. december 23-án a Legfelsőbb Katonai Bíróság ejtette a kémkedés vádját és így végül hét év négy hónap börtönre, valamint két és fél éves jogvesztésre változtatták ítéletét. Felczak 7 évet, tíz hónapot és kilenc napot töltött a börtönben. Soha nem kívánta teljesen rehabilitálni magát, mivel úgy vélte, hogy valóban a kommunista hatalom megdöntéséért harcolt – véleménye abban tért csupán el bíráitól, hogy nem „erőszakkal” igyekezett ezt elérni.

Szabadulása után az Állambiztonsági Szolgálat (SB) szinte azonnal érdeklődni kezdett iránta. 1957 nyarán úgy döntöttek, hogy beszervezik, de miután a rá jellemző tapintattal nemet mondott arra, hogy besúgó legyen, még húsz évig vajdasági és minisztériumi szintű megfigyelés alatt állt különböző ellene vezetett ügyekben. Ettől függetlenül az állambiztonság és a kommunista párt ellenőrzése alatt állt a Jagelló Egyetemen is, ahol ügyének felülvizsgálata után állást kapott.

Henryk Wereszycki professzor ugyanis közbenjárt azért, hogy Felczak az asszisztense lehessen, így 1958 januárjától ilyen minőségben dolgozott a krakkói Alma Mater Egyetemes Újkori és Legújabb Kori Történeti Tanszékén. Harmadszor életében, negyvenkét évesen kellett újrakezdenie tudományos munkásságát és hozzáfognia doktori tanulmányainak. Bár a Jagelló Egyetem vezetősége egyenesen megtiltotta neki, hogy Magyarországra utazzék, 1962-ban mégis sikeresen megvédte A magyar nemzetiségi politika az 1848-as szabadságharc kitörése előtt című doktori disszertációját, amelyet magyar levéltári anyagok alapján írt meg – a szükséges mikrofilmeket budapesti barátai küldték el neki. Útlevelet csak 1965-ben kapott, és akkor is csak azért, mert véletlenül összetalálkozott egykori rabtársával, Grzegorz Korczyńskivel, aki akkorra már parlamenti képviselő és nemzetvédelmi miniszter volt. Ő járt közben azért, hogy „Lechicki” Magyarországon folytathassa kutatásait.  1968 decemberében habilitált Az 1868-as horvát-magyar kiegyezés című munkájával. 1975-ben az egyetem vezetői kérelmezték professzori kinevezését, ám ezt a minisztérium elutasította. Hasonló sorsra jutott a következő, 1980-as beadvány is. Bár tudományos eredményeit általánosan elismerték, csak 1993 októberében kapta meg professzori kinevezését. Közép-Európával foglalkozó jelentős tudományos munkái közül megemlíthetjük a Magyarország történetét és a Jugoszlávia történetét. Több mint tíz évig töltötte be az MTA és az LTA Lengyel-Magyar Történész Vegyesbizottsága lengyelországi alelnökének tisztjét, és nagy hatással volt a testület tevékenységére; részt vett a hasonló Lengyel-Bolgár Bizottság munkáiban is.

Tadeusz Chciuk-Celtnek írt levelében említette, hogy „remek feleségjelöltet” talált magának, akinek életrajza hasonló volt az övéhez. Nem volt azonban önálló lakása, és folytonos anyagi gondokkal küszködött, ezért nem alapíthatott családot, pedig nagyon vágyott volna rá. Magányos élete végén az egyetemi ifjúsággal folytatott munkája volt egyetlen igazi örömforrása, és ez töltötte el igazi elégedettséggel. Remek szemináriumokat vezetett és legendás előadó volt, úgyhogy más szakokról is jártak hozzá diákok. Nemcsak tanította, hanem erkölcsi-eszmei szempontból is nevelte a fiatalokat.

Még megérhette, hogy megvalósultak azok az eszmék, amelyeknek legszebb éveit szentelte. Lengyelország visszaszerezte függetlenségét, megkezdődött Közép-Európa nemzeteinek együttműködése. Ezekben a folyamatokban neki is nagy része volt.

1958-tól Wereszycki professzor nem hivatalos vitaklubjának tagja volt, amely a függetlenül gondolkodó krakkói tudósokat csoportosította magába. Wacław Felczak erkölcsi tartása és eszméi szinte besugározták ezt a társaságot. Közeli kapcsolatot ápolt a híres krakkói katolikus-értelmiségi hetilap, a Tygodnik Powszechny köreivel is. Reménnyel vegyes aggodalommal szemlélte az 1980 augusztusa után Lengyelországon bekövetkező eseményeket, bár közvetlenül nem vett részt semmiféle társadalmi és politikai tevékenységben. Úgy gondolta, hogy formális jelenléte – a hatalom ellenséges hozzáállása  miatt – csak árthat egy adott ügynek. Inkább árnyékban maradt, tanácsot adott, történelmi vagy erkölcsi perspektívákat nyitott meg beszélgetőtársai előtt. A nyolcvanas évek elején, amikor többször is alkalma nyílt Ausztriába látogatni, gyakran találkozott Tadeusz Chciuk-Celttel, aki akkoriban Michał Lasota néven a Szabad Európa Rádió lengyel nyelvű adásának munkatársa és igazgatóhelyettese volt, és első kézből tájékoztatta barátját a lengyelországi állapotokról.

1989 nagy fellángolása után egyre nagyobb szkepticizmussal figyelte a belső helyzet alakulását. Bírálta a politikusok éretlenségét, értelmetlen nagyravágyásukat, jövőképük, hosszú távú céljaik hiányát. Aggodalommal töltötte el a társadalom hozzáállása is, amely nem volt képes felülemelkedni néhány évtizednyi „ázsiasításon”.

A hetvenes évek közepén felvette a kapcsolatot a disszidensektől függetlenül szerveződő magyarországi nemzeti ellenzékkel. Óriási szerepet játszott abban, hogy ez az ellenzék kiforrt, elsősorban azzal, hogy felvette a harcot a magyar értelmiség pesszimizmusával, és ébren tartotta a nemzet jövőjébe vetett reményeket. Az ő „lelki tanítványai” voltak azok a legkiválóbb magyar poltikusak, akik 1989-ben átvették a hatalmat az országban. Amikor 1986-ban nyugdíjba vonult, magyar barátai emlékkönyvvel tisztelték meg, amelyet a Jagelló Egyetem középkori épületében, a Collegium Maiusban adtak át neki (erről az ünnepségről számol be az utolsó róla szóló ügynöki jelentés). 1987-ben ő kezdeményezte az egyik legfontosabb ellenzéki párt, a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) megalakulását. A párt 1991-ben tiszteletbeli tagjává választotta.

Felczak rajongásig szerette a hegyeket. Amikor csak tehette, Zakopanéba utazott, ahol Józek Krzeptowski sógorának házában találta meg világ előli „menedékét”, vagy a Tátra ösvényeit járta. Ilyenkor pihent igazán.

Nyugdíjazása után egészségi állapota folyamatosan romlott: érezni kezdte a „panzióban” töltött évek hatását. A rendszerváltás után ezért nem lehetett Lengyelország budapesti nagykövete. Nem hivatalosan mégis ilyen szerepet töltött be, amikor magyar barátaival találkozott, iránymutatást adott nekik, Közép-Európa múltjáról és jövőjéről értekezett velük.

Nagybeteg volt már, amikor 1993. október 4-én Varsóba utazott, hogy átvegye professzori kinevezését. Nem vallotta meg senkinek, de aznap nagyon boldog volt. Bár soha nem kereste az elismerést és rendkívül szerény volt, mégis mindig nagy örömöt jelentett a számára, amikor értékelték kiállását és a nehézségeket, amiket el kellett szenvednie. A Varsói Magyar Nagykövetségen dolgozó barátai szeretettel gondoskodtak róla, szíve azonban nem bírta ki ezt az erőfeszítést. Két nappal azután, hogy átvette kinevezését, kórházba került, és 1993. október 23-án elhunyt.

Zakopane történelmi temetőjében, a Pęksowy Brzyzeken helyezték örök nyugalomra. Temetése jól látható jele volt annak, milyen tisztelettel voltak iránta barátai, ismerősei és tanítványai, és milyen fontos szerepet játszott Lengyelország és Magyarország ügyeiben. Még életében megkapta a Virtuti Militari érdemrend V. fokozatát és az Érdemkeresztet – halála után pedig a Lengyel Köztársaság elnökétől megkapta a Polonia Restituta Érdemrend Parancsnoki Keresztjét.

Wacław Felczak már életében legendává vált. Ő maga azonban úgy vélte, hogy nem tett semmi különlegeset, csupán azt, amit az ő helyében bárki megtett volna. Életrajzát ismerve igencsak meglepően hangzanak azok a szavai, amelyeket halála előtt néhány évvel jegyzett fel: „Könnyebb volt sáncra hajított kőnek lennem,[1] mint hogy következetesen megvalósítsam szándékaimat.”

Tłum. Noémi Petneki

 

[1] Sáncra hajított kövek – Aleksander Kamiński (1903–1978) regényének címe (magyarul A barikád kövei címen szokás rá hivatkozni). A szerző a megszállt Varsóban írta könyvét, és a cserkészek vezette, németellenes „kis szabotázs” akcióról tájékoztatta benne az olvasókat.