A biztosíték, ami megvédi az EU-t a többség zsarnokságától, az egyhangúság elve.

Az ukrajnai háború lerántotta a leplet Oroszországról. Aki nem akarta látni, hogy Putyin állama imperialista hajlamokat táplál, ma kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy Oroszországban újjáéledtek a 19. és 20. század démonai: a nacionalizmus, a gyarmatosítás és az egyre inkább szembetűnő totalitarizmus. Azonban az ukrajnai háború az Európával kapcsolatos igazságról is lerántotta a leplet. Számos európai vezető hagyta magát elcsábítani Vlagyimir Putyin által, ma pedig le vannak döbbenve.

Az orosz imperializmus visszatérése nem meglepő. Oroszország közel húsz éve építette vissza lassan pozícióját, a Nyugat szeme láttára. Mindeközben a Nyugat a geopolitikai álmot választotta az ésszerű éberség helyett. Inkább nem akarta látni a növekvő problémát, ahelyett, hogy időben szembeszállt volna vele. 

Európa nem azért került ilyen helyzetbe, mert nem volt eléggé integrált, hanem mert nem volt hajlandó meghallani az igazság hangját. Ez a hang már évek óta Lengyelországból jön. Lengyelország nem törekszik monopóliuma az igazság terén, de az Oroszországgal való kapcsolatokban sokkal tapasztaltabb, mint mások. Lech Kaczyński lengyel elnöknek – hasonlóan, mint Kasszandrának, aki megjósolta Trója bukását – igaza volt, amikor évekkel ezelőtt azt mondta, hogy Oroszország nem áll meg Grúziánál, és többet akar majd. Őt sem hallgatták meg.

A lengyel hang figyelmen kívül hagyása, csak egy példája annak a szélesebb körű problémának, amellyel ma az EU szembesül. Az EU-n belül az egyes államok egyenlősége deklaratív jellegű. A politikai gyakorlat azt mutatja, hogy mindenekelőtt Németország és Franciaország hangja számít. Tehát egy formális demokráciával és egy tényleges oligarchiával állunk szemben, ahol a hatalmat a legerősebbek birtokolják. Ráadásul a legerősebbek hibákat követnek el, és képtelenek elfogadni a külső kritikát.

A biztosíték, ami megvédi az EU-t a többség zsarnokságától, az egyhangúság elve. Gyakran frusztráló érzés kompromisszumot keresni a sokszor ellentétes érdekekkel rendelkező 27 országon belül, és maga a kompromisszum sem elégíthet ki mindenkit száz százalékban. Azonban garantálja, hogy minden hang meghallgatásra találjon, és hogy az elfogadott megoldás megfeleljen az egyes tagállamok minimális elvárásainak.

Ha valaki azt javasolná, hogy az EU intézkedései a korábbiaknál is jobban függjenek Németország döntéseitől – ezt eredményezné az egyhangúság elvének eltörlése – akkor elég lenne egy rövid retrospektív elemzést végezni a német döntésekről. Ha az elmúlt években Európa mindig Németország akarata szerint cselekedett volna, akkor vajon ma jobb vagy rosszabb helyzetben lennénk?

Ha egész Európa követte volna a németek hangját, hónapok óta nemcsak az Északi Áramlat-1, hanem az Északi Áramlat-2 is működésben lenne. Szinte visszafordíthatatlan lenne Európa függősége az orosz gáztól, amelyet Putyin ma zsarolási eszközeként használ az egész kontinenssel szemben.

Ha egész Európa elfogadta volna a 2021 júniusában tartandó EU-Oroszország csúcsra vonatkozó javaslatot, az azzal zárult volna, hogy Putyint teljes jogú partnerként ismerik el, és feloldják az Oroszországgal szemben 2014 után bevezetett szankciókat. Ha ezt a javaslatot – amelyet akkor Lengyelország, Litvánia, Lettország és Észtország blokkolt – elfogadják, Putyin garanciát kapott volna arra, hogy az EU nem tesz valós lépéseket Ukrajna területi integritásának védelmében.

Ha az Európai Unió 2015-ben elfogadta volna a migránsok elosztására vonatkozó javaslatot, az államok szuverenitásának alapvető elvét alkotó, a saját határai védelmére irányuló kemény politika helyett, ma egyre inkább a nemzetközi politika tárgyává, nem pedig alanyává válnánk. 2015-ben Putyin meglátta, hogy a migránsokat fel lehet használni az EU elleni hibrid háborúban, majd 2021-ben Alekszandr Lukasenkával együtt épp ily módon támadta meg Lengyelországot, Litvániát és Lettországot. Ha 2015-ben a nyitott határok híveire hallgatunk, akkor ma még kevésbé lennénk ellenállók az újabb nagy válságokkal szemben.  

Végül: ha egész Európa olyan mértékben és ütemben küldött volna fegyvereket Ukrajnába, mint Németország, a háború rég véget ért volna. Oroszország totális győzelmével. Európa pedig egy újabb háború küszöbén állna. Ugyanis Oroszország, felbátorodva ellenfelei gyengeségén, továbbment volna.

Ma minden Nyugatról érkező hang, amely az Ukrajnába tartó fegyverszállítások korlátozására, a szankciók enyhítésére, „mindkét fél” (azaz az agresszor és az áldozat) párbeszédre bírására irányul, Putyin számára a gyengeség jelét jelzi. Pedig Európa sokkal erősebb, mint Oroszország.

Ha ma valóban a demokratikus értékekről akarunk beszélni, akkor itt az ideje, hogy Európa egy alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartson. Számos országnak volt túl sokáig a legfontosabb érték az orosz gáz alacsony ára. Tudjuk azonban, hogy ez az ár azért lehetett alacsony, mert nem számították hozzá a vér valódi árát, amellyel ma Ukrajna fizet.

Az imperializmus legyőzése Európában kihívást jelent magának az Európai Uniónak is. A nemzetközi szervezetek csak akkor lesznek képesek sikeresen szembeszállni az imperializmussal, ha maguk is az alapvető értékek, azaz valamennyi tagállam szabadságának és egyenlőségének védelmére kelnek. Ez különösen időszerű az Európai Unió vonatkozásában.

Az EU-nak egyre nagyobb gondot okoz valamennyi tagállam szabadságának és egyenlőségének tiszteletben tartása. Egyre gyakrabban halljuk, hogy nem egyhangúlag, hanem többséggel kellene döntéseket hozni az egész Közösség jövőjéről. Az egyhangúság elvétől való eltávolodás az EU működésének újabb területein, egy olyan modell irányába visz minket, ahol az erősebbek és nagyobbak uralkodnak a gyengébbek és kisebbek felett. 

A szabadság és az egyenlőség deficitje az euróövezetben is megmutatkozik. A közös valuta bevezetése nem garantálja a tartós és harmonikus fejlődést. Az euró épp a kölcsönös rivalizálás mechanizmusait vezeti be, ami például abban nyilvánul meg, hogy egyes országok állandó exporttöbblete ellensúlyozza saját valutájuk felértékelődését azzal, hogy másoknál gazdasági stagnálást tart fenn. Egy ilyen rendszerben az esélyek egyenlősége csak papíron létezik.

Ezek a deficitek különösen érzékennyé teszik az Európai Uniót, és meggyengítik az orosz imperializmussal szembeni konfrontációban. Oroszország olyanná akarja alakítani Európát, amilyennek évszázadok óta ismeri és ami közel áll hozzá – hatalmak koncertjévé, közösen meghatározott befolyási övezetekkel. Magyaráznom sem kell, hogy az európai béke szempontjából mit jelentene egy ilyen „nemzetközi rend”.

A közepes és kisebb államok jogai, érdekei vagy szükségletei védelmének lehetősége egyre gyakrabban kerül vesztes helyzetbe a legnagyobb államokkal való konfrontációban. Ez a szabadság kikényszerített megsértését jelenti, amelyet gyakran az állítólagos összérdek nevében hajtanak végre.

A közjó egy olyan érték volt, amely az európai projekt középpontjában állt. A kezdetektől fogva ez volt az európai integráció hajtóereje. Ma ezt az értéket a legtöbbször a nemzeti egoizmusok által ösztönzött egyéni érdekek fenyegetik. A rendszer egyenlőtlen játékot kínál a gyengék és erősek között. Ebben a játékban helyet kapnak a nagy gazdasági hatalommal rendelkező legnagyobb államok, valamint a kisebb és közepes államok is, amelyek nem rendelkeznek hasonló erővel. A legerősebbek a politikai és gazdasági dominanciát használják, az utóbbiak pedig a politikai és gazdasági klientelizmust. A közjó mindenki számára egyre elvontabb kategóriává válik. Az európai szolidaritás üres fogalommá válik, mely az erősebb tényleges diktátumának való kényszerű engedelmességre korlátozódik. 

Mondjuk ki nyíltan: az Európai Unió rendje nem véd meg bennünket kellőképpen az idegen imperializmussal szemben. Épp ellenkezőleg: az uniós intézmények és gyakorlatok, amelyek maguk sem mentesek a gyengék uralma feletti kísértéstől, nyitottak maradnak az orosz imperializmus beszivárgása előtt.

Ezért arra szólítom fel Európa valamennyi vezetőjét, hogy legyen bátorságuk a jelen kornak megfelelő fogalmakban gondolkodni. Jelenleg történelmi pillanatot élünk meg. A birodalmi Oroszország legyőzhető – Ukrajna segítségével és a neki nyújtott támogatásunknak köszönhetően. A győzelem ebben a háborúban kizárólag a mi következetességünkön és elszántságunkon múlik.

A nyugati lehetőségekhez képest továbbra sem jelentős mértékű szállítmányoknak köszönhetően Ukrajna elkezdte megfordítani a háború menetét. Oroszország támad, halált és pusztulást hoz, szörnyű bűnöket követ el – azonban az ukránok morálja közel hat hónap alatt sem tört meg. Az orosz hadsereg morálja pedig – a hírszerzési információk szerint – egyre gyengül. Hadseregük nagyon súlyos veszteségeket szenved. A fegyver és egyéb készletek nem kimeríthetetlenek, azok újratermelése pedig egyre nehezebbé válik a szankciók által sújtott ipar számára. 

Épp ezért támogatni kell Ukrajnát, hogy visszaszerezze elveszített területeit, és visszavonulásra kényszerítse Oroszországot. Csak így lehet valódi párbeszédet folytatni és úgy lezárni a háborút, hogy az a háború valódi végét jelentse – és ne csak egy rövid távú szünetet a következő agresszió előtt. Csak egy ilyen befejezés jelentheti a győzelmünket. 

Az EU-n belül is le kell győznünk az imperializmus fenyegetését. Olyan mélyreható reformra van szükségünk, amely visszaállítja a közjót és az egyenlőséget az uniós elvek csúcsára. Ez nem fog megtörténni a fókusz megváltozása nélkül – a Közösség intézkedéseinek irányairól és prioritásairól a tagállamoknak kell dönteniük, nem pedig az uniós intézményeknek, mivel az intézmények lettek létrehozva az államok javára, nem pedig az államok az intézményekért. Az együttműködés alapját  minden alkalommal a megállapodás kidolgozásának kell képeznie, nem pedig a legnagyobbak uralmának a többiek felett. 

A jelen helyzet arra kényszerít bennünket, hogy teljesen új keretek között gondolkodjunk. Bátran be kell ismernünk, hogy az EU nem úgy teljesített, ahogyan a koronavírus okozta válsággal és a háborúval szemben kellett volna teljesítenie. A probléma nem abban rejlik, hogy túl lassan haladunk az integráció útján, és ezt a folyamatot kellene rohamosan felgyorsítanunk. A probléma az, hogy maga az út hibás. Időnként ahelyett, hogy két lépést tennénk előre, érdemes egy lépést tennünk hátrafelé, hogy egy másik perspektívából szemlélhessük a dolgokat. Az tűnik a legbiztosabbnak, ha  visszatérünk az európai közösséget az alapjaitól szervező elvekhez. Nem az EU alapjainak aláásásáról van szó, hanem azok megerősítéséről, és nem átépítéséről. Európának nagyobb szüksége van a reményre, mint valaha. Ezt a reményt pedig csak az elvekhez való visszatérésben lehet megtalálni, nem pedig az intézményi felépítmény megerősítésében.

A szerző Lengyelország miniszterelnöke.

2022. augusztus 12.