Back to top
redakcja2 küldte be 17.02.2022 időpontban
Berlin elvesztette esélyét a vezetésre
Polityka

Az ukrajnai orosz támadás veszélye miatt kialakult válság két ország gyengeségét mutatta meg a legvilágosabban: Oroszországét, azaz a potenciális agresszorét, és Németországét, egy olyan országét, amely úgy tesz, mintha európai hegemón lenne, és talán még a világliga egyik szereplője is.


Mariusz Staniszewski


Az elmúlt három évtized talán legnagyobb eredménye Európa biztonságérzete volt. Mégpedig szinte minden: politikai, gazdasági, társadalmi és katonai téren. Több ezer oldalnyi elemzést írtak már arról, hogy a posztmodern világban a háború lehetetlen, mert az elképzelhetetlenül magas veszteségek miatt már nem racionális. Az Európai Unió büszke arra, hogy képes a súlyos problémákat békés tárgyalások útján megoldani, ami végső soron mindenki számára előnyös.

Bár ez természetesen nem a teljes igazság, hiszen az EU elmúlt mintegy tucatnyi évének politikája azt mutatja, hogy pontosan láthatjuk, kik a vesztesek és kik a nyertesek, a magas szintű biztonság – az egymást követő válságok ellenére – továbbra is az egyik legfontosabb érték, amelyet az Európai Unió létezésének tulajdoníthatunk.

Paradox módon azonban ami a Közösség erőssége, az egyben a gyengesége is. Az a fenyegetés, hogy a Nyugatot megfosztják a biztonságérzetétől, és ezáltal a magas fogyasztási és kényelmi szintjétől, pánikot kelt az öreg kontinensen. És pontosan ezt a fegyvert használja ma Vlagyimir Putyin  a Nyugat ellen. Végül is világos, hogy az orosz tankok nem fognak eljutni  Párizs vagy Berlin, de még Varsó külvárosáig sem.

Egy háborúnak azonban, amely épp az EU határa mellett van, a fegyverkezési kiadások növelését, a Moszkvával való politikai konfrontációt, valamint a Kreml-rendszer által az európai országok számos volt és aktív politikusának biztosított jövedelemről való lemondást kell eredményeznie. Az Oroszországgal való kapcsolatok újradefiniálása elkerülhetetlenül arra kényszerítené az európai kormányokat, hogy az USA felé forduljanak, amitől az EU intézményrendszere  fél mint a tűztől. Végül is nem szeretné, ha a Nyugat érdekeit ismét Washington határozná meg.


Ukrán csapatok készülnek az orosz hadsereg esetleges támadására. Fotó: SERGEY KOZLOV / PAP/EPA


Elszalasztott lehetőség

De ha a mai Európa – vagy legalábbis egy része – másfajta vezetést szeretne, akkor Németország bebizonyította, hogy képtelen erre. Az elmúlt körülbelül tíz évben bebizonyították, hogy képesek kormányt váltani Görögországban, Spanyolországban és Olaszországban, és úgy alakítani az EU gazdaságpolitikáját, hogy a profit elsősorban hozzájuk áramoljon, de amikor a keletről érkező fenyegetés megjelenik, kissé tehetetlenné válnak. Nem képesek felelősséget vállalni a stabilitás és a biztonság garantálásáért – természetesen politikai és gazdasági értelemben.

Az Oroszország által kirobbantott válság megmutatta, hogy a berlini kormány képtelen az Európai Uniót olyan (kulturális, gazdasági, politikai és intézményi) értékközösségnek tekinteni, amely számára fenyegető a Kreml agresszív magatartása. Inkább az erőpróbában látják a saját esélyüket arra, hogy megváltoztassák az európai erőviszonyokat. Végül is Németország már régóta legitimálni akarja hegemón pozícióját. Már nem akarnak egy lenni az egyenlők között  az Európai Unióban, hanem vezető szerepük hivatalos elismerésére törekszenek. Már jó ideje, ha az USA, Kína vagy Oroszország és az EU kapcsolatáról írnak, akkor ezeknek az országoknak a Berlinhez fűződő viszonyát tartják szem előtt. Számukra az EU politikai célmodelljének nyilvánvalóan a Német Szövetségi Köztársaság politikai modelljét kell tükröznie. Maga az európai egyesülés folyamata is élénken emlékeztet a német államok XIX. századi porosz egyesítésére.

Az orosz-ukrán konfliktust, bármilyen formában is zajlik, a berlini kormány arra használja fel, hogy újradefiniálja saját európai pozícióját. Ebből a szempontból az Oroszországgal való kapcsolatok romlása semmiképpen sem áll Németország érdekében. Németország csak a Kremllel való szövetségben válik olyan szereplővé, amely a legerősebbekkel ülhet le egy asztalhoz.

Először is, egy agresszív, kiszámíthatatlan és minden szabályt áthágni képes csekista rezsim politikájának befolyásolhatósága komoly ütőkártyát ad Berlin kezébe, amely kulcsszerepet játszik a konfliktus megelőzésben. Ennek érdekében a kancellárnak, bárki is legyen az, viszonylag baráti kapcsolatokat kell fenntartania Moszkvával. A nyílt konfrontáció elzárná ezeket a lehetőségeket.

Másodszor, az orosz mumussal a kezében Németország megpróbálhatja a fennhatósága alá vonni Közép-Európát. Ha térségünk országait az elé az alternatíva elé állítjuk: vagy csatlakoztok az orosz békéhez, vagy egy civilizált hegemón protektorátusa alá helyezitek magatokat, az gyakorlatilag nem hagy választási lehetőséget. A valóságban ez egy olyan terv megvalósítását jelentené, amely Mitteleuropa modern változatát hozná létre, azaz egy Németország és Oroszország közötti gazdasági térséget, amely gazdaságilag és politikailag Berlin alá lenne rendelve. A történelem azt mutatja, hogy éppen a kontinens keleti részén való uralom a feltétele az egész Európában hegemón státuszba kerülésnek. Más szóval, régiónk államainak német jogar alá vonása legitimálná Berlin igényét az egész EU abszolút vezetésére, és ami ezzel jár, még szélesebb körben való vezetésre. Alig több mint egy évszázaddal ezelőtt Theobald von Bethmann–Hollweg kancellár követelte: "egy közép–európai gazdasági unió megalakítását (...) Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, Ausztria–Magyarország, Lengyelország, Ausztria–Magyarország és esetleg Olaszország, Svédország és Norvégia részvételével. Ennek az uniónak (...) meg kell őriznie a tagok közötti egyenlőség látszatát, de valójában német vezetés alatt kell megteremtenie a német gazdasági hegemóniát Közép–Európa felett". (idézi Jerzy Krasuski  Historia Niemiec (Németország története), Ossolineum 2004)

És végezetül harmadszor  a NATO, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Lengyelország meglehetősen egyértelmű hozzáállása miatt Németország az egyetlen olyan ország, amely nem ellenséges Oroszországgal szemben. Ez lehetővé teszi a Moszkva és Berlin közötti megállapodást a befolyási övezetek kialakításáról. A kancellár, bárki is legyen az, ezt az Európai Unió vagy tágabb értelemben a Nyugat befolyási övezeteként fogja feltüntetni a többi szövetséges állam előtt, de valójában az egész a német hegemóniáról szól.

Mindezen elképzeléseknek azonban van egy alapvető hibája: hosszú távon nem szolgálják sem a közép–európai országok, sem az Unió egésze, sem a NATO érdekeit. Ezek csak Berlin önző politikájának megvalósítását szolgálják, amely már többször is tragédiába sodorta Európát. A Putyin által kiváltott válság tehát azt mutatja, hogy Németország képtelen kilépni saját régi politikai elképzeléseinek fűzőjéből.

Háború más kezével

Az Ukrajna elleni orosz invázió veszélye nyilvánvalóan nem csak Németország számára jelent próbatételt. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok, amelyek három évtizeddel ezelőtt garantálták Ukrajna határainak sérthetetlenségét, nem sokat tesznek  a kötelezettségvállalásaik betartásáért. Támadás esetén valószínűleg fegyvereket szállítanak, szankciókat alkalmaznak Moszkva ellen, zárolják a Kremlhez kötődő oligarchák számláit, de nem indulnak harcba a "távoli ország" szabadságáért.

Valójában nehéz nem azt a látni, hogy a brit miniszterelnök és az amerikai elnök nyilatkozatai, miszerint katonáiknak tilos harcolniuk az oroszok ellen, nem egyfajta bátorítást jelentenek-e a megszállásra. Végül is, ha Putyin tényleg háborút akar, akkor  teljesítse be vágyait egy olyan térségben, amelyet a Nyugat amúgy is az ő uralmának tekint.

De mind a NATO–országok, mind a csekista rezsim jól tudja, hogy egy nagyszabású ukrajnai invázió Oroszország számára azt jelentené, amit Afganisztán jelentett a Szovjetunió számára – a vég kezdetét.

Végül is világos, hogy az ukránok nem adják fel. Harcolni fognak, és a nyugatról származó fegyverekkel ellátva súlyos veszteségeket fognak okozni az orosz hadseregnek. Minél több áldozat van a megszállók oldalán, annál kegyetlenebbek lesznek. Ez viszont még erősebb megtorlást fog kiváltani. A gyűlölet spirálja folytatódni fog, és Oroszország végül évekre elveszíti Ukrajnát, mivel lehetetlenné válik egy Kreml-barát csapat beiktatása Kijevben, és egy hosszú távú megszállás túl drága. Ehhez több százezer, állandóan az ellenséges területen állomásozó katonára lenne szükség.

A háború költségei mindkét fél számára óriásiak lennének, de a Nyugat könnyen felemelhetné Ukrajnát, míg Oroszország elszigetelődésre ítélné magát. És nemcsak a Nyugat nézné végig, ahogy elvérzik, hanem Kína és a volt szovjet köztársaságok is, amelyeket Moszkva még mindig képes erővel megtartani.

 

Közép–Európa dilemmái

Az oroszok által okozott válság Közép- és Kelet-Európát hozza a legnehezebb helyzetbe, kivéve természetesen Ukrajnát. Ahogy a bécsi kongresszus után a nagyhatalmak koncertje idején, a Moszkva és Berlin közötti területet is felosztandó övezetként kezelik. Lengyelország és a balti államok számára a nemzetközi politikának ez a felfogása elfogadhatatlan, mert a szuverenitás, vagy legalábbis az alanyiság fokozatos elvesztését jelentené. Véget vetne a Három Tenger Kezdeményezés, azaz a Balti-tenger, a Fekete-tenger és az Adria között fekvő országok közötti gazdasági és politikai együttműködés térségének létrehozására irányuló álmoknak. A projekt a német és orosz dominancia ellensúlyozására szolgál. Az egyre inkább föderalista Európai Unióval ellentétben a Három Tenger szabad és szuverén államok megállapodása lesz.

Első pillantásra Orbán Viktor magyar miniszterelnök szakít ezzel a nézettel. Február elsején, azaz a válság idején meglátogatta Vlagyimir Putyint, és üzleti kérdésekről – elsősorban az energiáról és a szállításról – beszélt vele. Kétségtelen, hogy az orosz propaganda felhasználja Orbán látogatását, hogy bebizonyítsa, a Kreml nincs elszigetelve. Magyarország azonban konkrét előnyöket élvez: olcsó gáz és a jövőben talán a Kínából Európába irányuló áruszállítás. A magyar miniszterelnök azzal büszkélkedik, hogy a politikától elszakított gazdasági együttműködés modelljét dolgozta ki. Miközben ezt a bravúros fogalmi konstrukciót a lengyelek nehezen fogadják el, a nyugati politikusok Magyarországot ért kritikája a képmutatás tünete. "A nyugati vezetők  sem sértődnek meg az orosz üzleten. Merkel asszonynak egy idő után már nem is kellett elmagyarázni Putyinnál, hogy hol van a mosdó, mert  emlékezett rá" – írta a Magyar Nemzet február 2-án.

Nem szabad elfelejteni, hogy Oroszország szemszögéből nézve Magyarország a periférián helyezkedik el, a két országnak nincs közös határa, Budapest nem tart igényt arra, hogy az európai politika alakítója legyen, és a Duna mentén nincsenek fontos NATO–létesítmények. Moszkva szempontjából Budapest tehát nem ellentmondásos.