Csak a XX. században éledt újra a lengyel borászat, amely az elmúlt két évtizedben gyorsan alakult át a hobbi szőlőültetvényekből átgondolt, modern gazdaságokká. Mint még  ezelőtt soha, a lengyel bornak most  esélye van arra, hogy általános és széles körben elérhető termékké váljon.

 

A borvilág északi szélén található Lengyelországban soha nem voltak könnyű helyzetben a szőlőtőkék. Legnagyobb ellenfelük mindig is az éghajlat,  szövetségesük viszont az egyház volt. A szőlőművelés története a lengyel államiság kezdeteihez nyúlik vissza, az i.sz. első és második évezred fordulóján többek között a Wawel lejtőin is voltak már szőlőültetvények.

 A fejlődés azonban nem tartott sokáig. Az éghajlat lehűlése jelentette a végét, ami megmaradt, azt pedig más országok  – elsősorban Magyarország –  növekvő importja egészítette ki. Csak a XX. században éledt újra a lengyel borászat, amely az elmúlt két évtizedben gyorsan alakult át a hobbi szőlőültetvényekből átgondolt, modern gazdaságokká. Mint még  ezelőtt soha, a lengyel bornak most  esélye van arra, hogy általános és széles körben elérhető termékké váljon.

A lengyelországi bortermelés története a kereszténység megérkezésével kezdődött. Ezt a liturgia megünnepléséhez nélkülözhetetlen italt eredetileg valószínűleg a szomszédos országokból hozták be, de hamar rájöttek, hogy ez meglehetősen kockázatos és drága vállalkozás. Ezért úgy döntöttek, hogy  a szőlőtőkéket honosítják meg, és beültetik velük a legnaposabb lejtőket. Az első szőlőültetvények Kis-Lengyelországban jelentek meg, amely a IX. és X. században a Nagymorva Birodalom, majd később a Cseh állam fennhatósága alá tartozott.  Ezeknek az ültetvényeknek az első évezred végéről származó  nyomait a Wawel lejtőin találták meg. Miután a Piastok felvették a kereszténységet, a szőlőt a szerzetesrendek közelében kezdték termeszteni, többek között a tynieci apátság mellett, vagy a johanniták  Stara Zagość-ban lévő székhelye közelében. A következő évszázadokban fokozatosan olyan települések alakultak ki (Winiary, Winna Góra), amelyek lakói bortermeléssel foglalkoztak. Az egyik Zielona Góra volt, amelyet a XIII. században népesítettek be Flandriából és Németországból jött telepesekkel,  akik magas szőlőtermesztési kultúrát hoztak magukkal.

A borkészítés fejlődését a XIV. században lassította a borimport, többek között  Magyarországról (az Anjouk-nak  köszönhetően), de egy komolyabb csapás érte a Kis jégkorszaknak nevezett lehűlés miatt, amelynek csúcspontja a XVII. század volt. Ebben az időszakban  főleg a kolostorokban élő szerzetesek folytatták a szőlőművelés hagyományát. A pusztítást háborúk, felosztások és a rendek feloszlatása fejezte be, mindezek következtében a szőlőültetvények szinte eltűntek a lengyel föld színéről. Egészen más volt az akkor porosz kézen lévő Zielona Góra helyzete. A városban és környékén virágzott a szőlőtermesztés és a bortermelés, és ott készítették az első német pezsgőket (szektákat), amelyeket többek között  az 1855-ös Párizsi Világkiállításon is díjaztak. A filoxéra járvány súlyos veszteségeket okozott az itteni ültetvényeknek, de a második világháború végéig ez a terület a bortermelés fontos helyszíne volt. Csak a kommunizmus vetett véget az itteni szőlőtermesztésnek.

A Második Lengyel Köztársaságban felismerték a borászat lehetőségét és a fontosságát, és  elkezdték annak újbóli felépítését. Több száz hektárt telepítettek be szőlővel, elsősorban Nagy-Lengyelország nyugati részén és Warka közelében, a Pilica folyó mellett. A  másik fontos helyszín Podole lett. Az 1930-as években a lengyel állam jelentős támogatásával hozták létre az első szőlőültetvényeket, amelyek Zaleszczyki körül összpontosultak. Az ambiciózus tervek arról szóltak,  hogy a következő évtizedekben 2000 hektár területet ültetnek be, de ezeket a terveket a második világháború kitörése és a szovjetek inváziója megsemmisítette.

Miután véget ért a háború a Lengyel Népköztársaságban, az első évtizedekben megpróbálták felhasználni a zielona górai szőlőskertek örökségét, de az 1950-es években több kivételesen kemény tél is hozzájárult a szőlőtermesztés felhagyásához, és attól fogva a gyümölcsborok előállítására összpontosítottak. Hosszú évtizedekig gyakorlatilag nem létezett lengyel borászat.  Az első bátortalan, helyi próbálkozások a szőlőtermesztés újraélesztésére az 1980-as években indultak meg. 1984-ben Roman Myśliwiec Jasłóban megalapította az első borászatot – ezt a dátumot tekintik a modern lengyel borászat kezdetének. Fokozatosan jelentek meg az új szőlőültetvények, de ezek  több évtizedig, 2008-ig csak hobbiprojektek voltak, az akkoriban életben lévő jogi eljárások miatt, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné tették a kis gazdaságok bortermelését. Csak akkor, a jövedéki adótörvény módosításakor tudtak  a lengyel borászok úgy  bort előállítani, hogy nem kellett adóraktárt, és ami ezzel jár – hatalmas költségeket és kiterjedt adminisztrációt biztosítani.

A törvény hatálybalépését követő első évben 21 mezőgazdasági vállalkozás 36 hektár összterületen kezdett  bortermelésbe. Egy évtizeddel később, 2021 elején a bejelentett művelt terület nagysága  547 hektár, 330 pincészet tulajdonában. A terület növekedésével a bortermelés is növekszik, és a 2019/20-as szezonban több mint 14 000 hektolitert termeltek. Ez még mindig nagyon kevés, különösen egy Lengyelország méretű ország esetében, de a növekedés mértéke valóban lenyűgöző. Ahhoz, hogy megértsük a skálát  – Magyarországon a termelés ennek  több mint százszorosa.

Maguk a borászok is hosszú utat tettek meg  – a hobbi borászoktól a rangos külföldi egyetemeken tanult szakemberekig. Szerencsére már Lengyelországban is  van lehetőségük  tanulni, mind egyetemi szinten (ideértve a krakkói Jagelló Egyetem borászati tanulmányait), mind hétvégi tanfolyamok,   például a Podkarpacie Bor Akadémia keretein belül.

A virágzó borélet számos borász egyesületnek is köszönhető, amelyek számára fontos a régióik népszerűsítése, a borélet megszervezése, új szabályok megalkotása és borversenyek megrendezése. Aktív működésük hozzájárulhat az egységes szabályozás  bevezetéséhez, az Európai Unió más országainak mintájára.

Végül érdemes megemlíteni azt is, amit mindannyian napi szinten tapasztalunk, vagyis az érzékelhető klímaváltozást. Ennek  egyik legnagyobb haszonélvezőik a lengyel borászok, mivel az emelkedő hőmérséklet lehetővé teszi az igényesebb szőlőfajták termesztését. A kiváló pinot noir, chardonnay, rizling vagy akár merlot – Lengyelországban már nem számít ritkaságnak.

Michał Kiss Tarnówi születésű, Magyarországon élő borszakértő, a magyar borok rajongója. Írásai a http://www.niewinnepodroze.pl/ oldalon olvashatók.