A Matthias Corvinus Collegium corvinák oldalán jelent meg az interjú, amelyet Heincz Barnabás, intézetünk vendégkutatója készített Jacek Przybylskivel haditudósítói pályájáról és az újságírás mostani helyzetéről.
Jacek Przybylski az egyik legnagyobb lengyel napilap haditudósítójaként kezdte Irakban, ahonnan hamar Washington DC-be vezetett az út. A lengyel újságíró szerint „a média legnagyobb hibája volt, hogy ingyenesen publikálta a tartalmait”.
Hogy került az újságírói karrierjének rögvest az elején Irakba és Afganisztánba?
Először 2003-ban mentem Irakba, lengyel katonákat kísértem másfél hónapon keresztül. Az első látogatás után többször is visszatértem, az elején katonai bázisokon éltünk, később már Bagdadban. Az iraki haditudósításokon még junior újságíróként dolgoztam – mellette a Varsói Egyetem újságírószakos hallgatója voltam – a legnagyobb és legtekintélyesebb lengyel napilapnak, a Rzeczpospolitának.
Milyen késztetésből utazott a háborús övezetekbe?
Fiatalon jó lehetőséget és kalandot láttam a haditudósításban és bár tudom, hogy naivan hangzik, de hittem, hogy a cikkeim megváltoztathatják majd a világot. Bemutattam a katonák életét, a hadieseményeket, és bár a helyzetek többsége nem volt a legbiztonságosabb, idővel civil autóban, golyóállómellény és sisak nélkül is dolgoztam. Ennek köszönhetően tudtam a hétköznapi emberekkel beszélgetni, akik megnyíltak és szabadon beszéltek nekem a valóságról, az iraki mindennapokról.
2003-ban az egyik legnagyobb lengyel napilapnak dolgozott, a médiapiac – az internet berobbanása előtt – akkor még „régimódi” volt. Mi változott az utóbbi évtizedekben ezen a téren?
Napjainkban nagyon sok a hír, mindig tudsz valamit olvasni, ehhez pedig rengeteg forrás társul – szinte lehetetlen mindent elolvasni. Szerintem olvasói szempontból sokkal jobb volt tíz évvel ezelőtt médiafogyasztónak lenni, ugyanis tudtad, hogy hol kapsz minőséget és megbízhatóságot.
Tizenöt évvel ezelőtt, ha bementél egy varsói irodába, az összes asztalon helyett kapott a Rzeczpospolita vagy a Gazeta Wyborcza. Ugyanis, ha azt akartad, hogy komolyan vegyenek, előfizettél a nagy napilapok egyikére.
Ezek a napilapok a megbízhatóság szimbólumai voltak, olyan újságírói gárdával, akik nagyon sok területen speciális tudással rendelkeztek. Azóta rohamosan csökkennek az eladási számok és egyre nehezebb megbízható médiumot találni. A pandémia okozta válság erre az egész helyzetre rátett egy lapáttal, egyes médiumok a túlélésért küzdenek, amíg más helyeken a professzionális hírszolgáltatást és újságírást keverik a szakmaiatlan blogtartalmakkal. A helyzet olvasói és szakmai oldalról sem egyszerű.
Van egyáltalán jövője a hagyományos, nyomtatott újságírásnak?
Szerintem van, azonban a nyomtatott sajtó jövője a társadalmi elittől függ. Ennek a rétegnek kell majd exkluzív tartalmakat gyártani és az újságok ára is emelkedni fog. Csak a nagy presztízzsel rendelkező, híres lapok fognak életben maradni, hiszen minőséget és státuszt képviselnek, amiért az emberek hajlandóak nagyobb összegeket kiadni. Az online média világában nem kell annyira óvatosnak lenni, hiszen bármikor lehet szerkeszteni; a nyomtatás viszont az örökkévalóságnak szól, ott értéket kell teremteni és képviselni. Az online térben a gyorsaságot követi a valóságtartalom, ez pedig az olvasókat is megzavarja, hiszen a bizalmat könnyű elveszíteni. A Facebook és a Twitter által uralt közösségi média veszélyes is lehet, a tartalom ellenőrzése pedig sokszor szakmaiatlan – mintha építenél egy szép házat a barátaiddal mindenféle technikai tudás nélkül, aztán csodálkozol, hogy az első télen rád omlik.
Magyarországon is zajlik a média átalakulása, egyre több a fizetős tartalom vagy szolgáltatás az online felületeken. Vajon az eddig ingyenes online média fenntartható-e fizetős verzióban is?
A fizetős tartalom mindenképpen szükséges. A médiaszektor legnagyobb hibája volt, hogy ingyenesen publikálta a tartalmait, hiszen több nemzedék nőtt fel abban a hitben, hogy a média és a hozzá kapcsolódó szolgáltatások ingyenesek. Ezzel ellentétben a sajtómunka elképesztő pénzeket tud felemészteni, főleg akkor, ha széleskörű riporteri gárdát tartunk fenn. Az előfizetéses rendszer pedig messze nem elég egy ilyen nagy lap fenntartásához.
Ma Lengyelországban egyetlen sajtóorgánum sem tudná megfizetni, hogy haditudósítót küldjön egy háborús övezetbe, ezért hagyja hidegen az embereket például a szíriai polgárháború is.
A közösségi média térhódításával ezer és ezer kép és történet kering az interneten, ha pedig újságíróként van egy jó sztorid, csak egy leszel a sok közül. Pályafutásom elején több tucat ember dolgozott a napilap külpolitikai rovatában, Washingtontól Berlinen át egészen Moszkváig rendelkeztünk tudósítókkal – ma egyetlen tudósító van Brüsszelben! Ha kettő vagy három országra specializálódik valaki, akkor talán még hozható a megfelelő szakmai színvonal, de lehetetlen külpolitikai híreket és eseményeket írni országról országra. Ez a helyzet az egész társadalomra káros hatással van, a politika azonban jól járhat vele, mivel manapság egy botrány is csupán pár óráig tart: hamar elmossa az információk tengere.
Az első Obama-adminisztráció alatt washingtoni tudósító volt az Egyesült Államokban. 2008-ban gazdasági világválság, 2011-ben arab tavasz – sok minden történt és közben berobbant az információs forradalom is. Milyen volt lengyel tudósítóként Washington?
Fantasztikus, hiszen Washington D.C. világpolitikai és világgazdasági központ, amikor pedig a Kongresszus és a Fehér Ház falai között jártam, éreztem az erőt, azt, hogy itt meghatározó döntések születnek. Európai tudósítóként jól meg kell szervezned a munkarended az időeltolódás miatt. Volt, amikor csupán pár óra maradt egy címlapsztorira. Minden nap érdekes volt, és sosem lehetett unatkozni, mindig voltak újabb történetek és események. Utaztunk New Yorkba, New Orleansba, San Franciscoba és San Diegoba is, ahol az USA-Mexikó határon álló falról készítettem riportot. Próbáltam felfedezni az Egyesült Államokat. Élményteli időszak volt, miközben Washington D.C. mutatta meg nekem azt is, hogy Lengyelország milyen modern volt akkoriban. A 2010-es években egyszerűbben tudtam az érintésmentes bankkártyámmal Lengyelországban fizetni, mint az Egyesült Államok fővárosában. Sok esetben meglepetésként hatott, hogy a világ vezető hatalmánál jobbak voltunk bizonyos területeken.
A lengyel-amerikai kapcsolat nagyon szoros. A NATO támogatottsága Lengyelországban a legnagyobb az egész kontinensen, az atlantizmus pedig a napi politikában is tetten érhető, noha a Balti- vagy a Fekete-tenger közelebb van, mint az óceán. Miért ilyen szorosak a két ország kapcsolatai?
A lengyelek szeretik a szabadságot, a lengyel politikusok pedig szerették az amerikai elnököket, 1989 óta nagyon szoros a kapcsolatunk. Mindegyik amerikai elnöki adminisztráció megpróbálta nemcsak a politikai, hanem a gazdasági kapcsolatokat is építeni és mélyíteni a két ország között. Fontos megemlíteni a katonai együttműködést is, e kapcsolatok nyomán pedig Lengyelország az USA legstabilabb szövetségese lett a kontinensen, amit Donald Trump elnöksége juttatott a csúcsra. Nagyon sok Lengyelországban az amerikai befektetés, csak a tavalyi évben 14 milliárd dollár áramlott be az Egyesült Államokból. De fontos beszélnünk a konfliktusokról is, mivel a lengyelek az utóbbi időben egyre inkább kiábrándulnak Washingtonból.
Mi ennek az oka?
Sokan csalódtak az Obama-adminisztráció külpolitikájában, Georgette Mosbacher varsói nagykövet 2018-as kinevezése pedig szintén konfliktusokhoz vezetett. A nagykövet asszony viselkedését és folyamatos politizálását nehezen tudja tolerálni egy olyan társadalom, amely évtizedeket töltött elnyomás alatt.
A szerző Heincz Barnabás, az MCC Fellowship Program ösztöndíjasa.
Borítókép: Rzeczpospolita.pl