Back to top
redakcja2 küldte be 20.06.2020 időpontban
A mi gyermekeink II. János Pál gyermekei is
Kultura

Csaba testvér, azaz Böjte Csaba erdélyi magyar ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Dolgozott bányászként, autószerelőként, majd titokban jelentkezett a rendbe, és a kilencvenes évektől kezdve, több ezer árva gyerek életét sorsát egyengeti Románia-szerte. Az alapvető életfeltételeken kívül (szállás, ruha, étel stb.) tanítják, táboroztatják is a gyerekeket. Az egyik legismertebb magyar szerzetessel beszélgettünk pályájáról, fontos szentjeinkről és a lengyelekről…

Az első kérdésem a hivatásának kezdetére vonatkozik. Úgy tudom, Csaba testvér nem készült mindig papnak-szerzetesnek. Elmesélni, hogy indult a pályája?

Nálunk Erdélyben, Romániában diktatúra volt abban az időben. A kommunizmus sötét idejében három választása volt az embernek: az első út, hogy összepakol, és elmegy a nagyvilágba valamerre, minél messzebbre innen. Ez az út tulajdonképpen szinte mindenki számára elérhető volt, és sajnos Erdélyben nagyon sokan ezt is választották - elhagyták a szülőföldjüket. Aztán voltak, akik homokba dugták a fejüket, és azt mondták, ó, nincs is itt olyan nagy baj, el lehet ezt viselni, túléljük valahogy. Máshol is volt baj, mi is megleszünk. Ez egyfajta megalkuvást jelentett. Nagyon sok ember ily módon belefulladt a mindennapokba. Én viszont úgy éreztem, hogy megalkudni sem akarok, és elmenekülni sem, hát akkor mit lehet csinálni? Egy nagyot kell takarítani. Tegyük rendbe ezt az országot, gondoltam magamban. És ettől fogva imádságos szeretettel elkezdtem én is dolgozni ezen. Kerestem szövetségeseket, hiszen rájöttem, hogy kicsi is vagyok, gyenge is vagyok egyedül. Felfedeztem, hogy a legjobb barát a Jóisten, és tudatosan kezdtem keresni az Ő közelségét. Elég nagyfiú ő, tud ügyelni rám, a gondomat tudja majd viselni. Lassacskán kezdtem egyre jobban bevonódni: lépésről-lépésre jutottam el szépen odáig, hogy elvégeztem a teológiát, majd ferences szerzetes lettem, és istennek szenteltem az életemet.

Immár a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján járunk – ebben az időszakban, pontosabban a kilencvenes évek elején nyílt meg az első ház. Igaz a történet, hogy az első ház úgy indult, hogy egy szép napon odaballagott a bezárt kolostor épületéhez és leverte a lakatot?

Én 1990-ben kezdtem, úgy éreztem, nekünk, kicsiknek a legjobb, ha a legkisebbeknek próbálunk meg a segítségére lenni: és mivel a gyermekek a legkisebbek, legvédtelenebbek, nekik kell segíteni. Amikor felvettem a habitust, volt nekem egy elöljáróm is, és mellettünk állt a provinciális is, és szépen lassan, Istenben bízó lélekkel, fogadalmakat tettünk, és nekivágtunk.

Volt itt Déván ez az üresen álló, államosított kolostorépület, amit jogtalanul elvettek és bitoroltak. Nem ügyeltek erőst rá, nem kellett amúgy se senkinek. A hetvenhármas árvíz óta nem lakta senki, teljesen el volt hagyva. Mi 1993-ban odamentünk, és egyszerűen levettük a lakatot róla. Mivel lakhatatlan volt, elkezdtünk benne kisebb nagyobb javításokat végezni, mígnem aztán szépen lassan rendbe tettük, lakhatóvá varázsoltuk, és azóta is működik.

Hogyan jött az elhivatás, hogy a gyerekeknek szentelje magát?

Csak körbe kellett nézni. Nagyon sok koldus gyerek élt Romániában akkoriban. Véget ért egy rendszer, a kommunizmus összeomlott, és igazából maradt a nagy nyomor. Hát mit lehetett csinálni: fogtam magam, és ezeket a gyerekeket, hol innen, hol onnan összeszedtem.

Persze mindegyiküknek megvan a maga sztorija, története, a maga kis élete. Higgyék el óriási élmény velük élni, dolgozni, szeretni. Hogy őszinte legyek, nem gondoltam, hogy a román állam hosszú távon megengedi ezt nekünk, nekem. Semmi jelét nem adta ennek, sőt sokszor ki is akartak rakni bennünket. De mi minden nap csináltunk valamit, és szépen lassan kiépült ez a világ. Mind a mai napig egy csodának tartom, hogy ezt így meg tudtuk csinálni.

Számon tartja esetleg, munkája során hány gyerek fordult meg Önnél?

Hát hogyne! A kollégáim pontosan számon tartják, de én is nagyjából tudom: több, mint hatezer gyereket fogadtunk be eddig, neveltük őket szeretettel, jósággal. Mindegyikük története egy kicsit más, másképpen izgalmas. De aranyosak mind. Mindig azt szoktam mondani, és így is gondolom: Isten selejtet nem teremt.

Talán nem minden olvasónknak világos, ezért tisztázzuk: magyar vagy román gyerekeket fogad az alapítvány?

Hát én aztán hogyan tudnám kiválogatni, hogy milyen az egyik és milyen a másik? Nálunk Romániában rengeteg vegyes család él a környéken. Különösen itt, Dél-Erdélyben a kommunizmus alatt rengeteg bánya működött, kőolajat gyártottak, kohók dolgoztak. Valahogy úgy kell elképzelni, mint a Ruhr-vidéket. Rengeteg ember dolgozott itt, olyan volt ez a vidék, mint egy nagy olvasztótégely. Sok vegyes házasság van, a legtöbb gyereknek ilyen az apukája, amolyan az anyukája. A kóbor kutyák pedigréje nem olyan egyértelmű. Szóval sohasem néztük, ki honnan jön. Nálunk mindenki megtanul románul is, magyarul is. Én úgy látom, nagyon szépen működik ez így, szeretettel, békésségben. A gyerekek például sose kérdezik meg egymástól, hogy kinek milyen a nemzetisége, kinek milyen a felmenője. Ők igazán nagyon jó fejek, jó buli ez.

Könyvtárnyi irodalma van a lengyel-magyar barátságnak, és ezen belül is külön gazdag világ az erdélyi-lengyel kapcsolatok története. Önnek mi jut eszébe ha azt a szót hallja, Lengyelország?

Nagyon szeretjük őket. Mi itt Erdélyben élénk emlékeket őrzünk a lengyelekről, akárcsak Bem apó óta, de már a Báthoryak, sőt, Szent László királyunk idejétől fogva. Hiszen nem lehet véletlen, hogy Erdély védőszentje Szent László király, aki Lengyelországban született. Nagyon sok szál fűz össze bennünket. Normális viszony, szeretet és egymásra figyelés van a két nép között. Olyan jólesik sokszor látnom, hogy Magyarországra még tüntetni is sokszor eljönnek a lengyelek. Ha mi rossz híreket olvasunk Lengyelországból mi is szomorúak vagyunk, ha pedig jókat, együtt örvendünk magukkal.

Ami engem illet, arról például szívesen olvasnék többet is, hogy Lengyelország néhány éve egy nagy ünnepség keretén belül Krisztus királynak ajánlotta fel magát. Én ennek hatására felvetettem, hogy amikor lesz a nagy eucharisztikus találkozó Budapesten, ez gyönyörű alkalom lehetne arra, hogy Magyarország is tudatosan felajánlja magát Jézusnak. Ugye mi a Szűzanya országa vagyunk, mégis milyen jó lenne ha a nemzet királyunkként el tudná fogadni Jézus Krisztust, és így tudnánk tisztelni-szeretni őt.

Egyébként néhány évvel ezelőtt egy kedves lengyel pap bácsi faragott nekünk néhány szobrot, szinte ember nagyságú betlehemi figurák ezek. Nekünk ajándékozta őket, mi pedig levittük a parajdi sóbányába. Ott vannak lent, nagy ünnepekkor szoktuk őket megmutatni a közönségnek.

Csaba testvér mikor járt Lengyelországban?

Képzelje, én még sosem jártam a maguk csodálatos országában. De amint hívnak prédikálni, és dolgozni, nagy örömmel megyek majd. Bejártam Ausztráliát, Amerikát, mindenhova hívtak az ottani magyarok, de valahogy Lengyelország eddig kimaradt. Remélem, lesz rá alkalom

A napokban ünnepeltük II. János Pál, a lengyel szentatya 100. születésnapját. Önnek milyen emléke van a Szentatyáról?

Sajnos én személyesen nem találkoztam vele, de éppen nagyszabású terveket dédelgetek a személyével kapcsolatban. Itt nálunk, Csíksomlyón szeretnénk csinálni hatalmas, három hektáros meditációs parkot, ahol az emberek sétálva-imádkozva újra tudnák szervezni, rendbe tenni az életüket. Azon töprengtem, kinek a tiszteletére lehetne megcsinálni az utolsó állomást, és arra jutottam, hogy a legjobb lenne ha  Szent II János Pál pápa tiszteletére Totus Tuus lenne a kert legfontosabb állomásának neve.

A terület, ahol tervezzük, egy nagyon ősi park, amit hasonló céllal használtak már Kájoni Jánosék is a XVII. században, akkor gyógyfüves ligetként, kertként funkcionált. A mi tervünk egy meditációs park, tizenöt állomással – minden megálló-udvarban Mária életének egy-egy eseménye lenne, ezen lehetne végigsétálni. Lenne például a találkozás udvara, az öröm udvara, élet vállalásának udvara, a menekülés udvara, a pünkösdi udvar, ahol együtt imádkozhatna az apostolokkal. Sőt, nem állnánk meg itt, lenne egy olyan udvar is, ahol Szent István felkínálja a koronát a Szűzanyának, és terveznénk még déli harangszó udvarát, rózsafüzér-udvart. Az utolsó állomás pedig az önfelajánlás, az önátadás udvara lenne, és nagy öröm volna, ha ott megjelenne egy szép II. János Pál pápa szobor is. Hát most feladom a magas labdát, hátha valakinek valahol akad egy jó ötlete…

És ezáltal, legalábbis jelképesen eljutna Csíksomlyóra, hiszen a pápasága idején nem juthatott el, hiába volt óriási a várakozás.

Bizony, Erdély népe erőst imádkozott, tényleg várták őt. De hadd meséljek el egy történetet. Amikor ugyanis eljött Bukarestbe, ő is kért valami ajándékot. A román állam akkoriban három ingatlant szolgáltatott vissza, kifejezetten János Pál kérésére. E három ingatlan közül az egyik a csíksomlyói kegytemplom melletti épület, amelyből úgy volt, hogy püspökség lesz. Sajnos nem az lett, és az épületet is csak papíron adták vissza, mert de facto ma is más célt szolgál. A másik a Batthyáneum, a híres könyvtár Gyulafehérváron, a harmadik pedig nem más, mint a dévai kolostor, amiben mi lakunk ott az árva gyerekekkel. Így esett hát, hogy a mi gyermekink II János Pál gyermekei is. Aztán hogy a pápa magától választotta-e ezt a három ingatlant vagy hosszan egyezkedtek fölöttük, azt én nem tudom, mindenesetre, engem akkor nagyon meglepett, két ilyen hatalmas, nagy súlyú ingatlan mellett pont az lett a harmadik, amelyben a dévai gyerekek laknak azóta is.

Két héttel ezelőtt Csaba testvér tartott virtuális zarándoklatot Isten Szolgája Esterházy János tiszteletére. Fontosnak tartja az ő példáját, hogyan született e kezdeményezés?

Jó pár évvel ezelőtt elhívtak Esterházy sírjához, hogy tartsak ott egy szentmisét: magától értetődő volt, hogy elzarándokoltam oda, és felajánlottam, hogy bármikor, ha bármiben segítségükre lehetek, szívesen megyek. Azóta sokat olvastam és beszélgettünk az alakjáról és a példájáról. Erdélyben az övéhez hasonló történetek mind ismerősen csengenek. A politikusoknak is az lenne a dolguk, hogy úgy álmodják meg a jövőt, hogy az senkinek ne fájjon, a kisebbségben élőknek se. Ebben hitt a szent politikus, a politikusszent Esterházy János is, aki mindig nyíltan ki merte mondani a maga elképzeléseit. Az ötvenes években uralkodó autokrata politika, a gyűlölet évei ellenére is ragaszkodott a mennyei atya akaratához. Én különösen nyitott és érzékeny vagyok erre a témára, mert a saját bőrömön is megtapasztaltam az elnyomást. Az én édesapám politikai okból volt bebörtönözve: verseket írt, amiért hét évet kapott. Amikor kijött a börtönből, nemsokára meg is halt, Isten nyugtassa.

Egy szó mint száz, magam is szoktam mondani, hogy a békát a tóba ugratni nem egy nehéz dolog. Vagyis egy papot meghívni szónokolni – no, hát mindig szívesen megyek, de ez különösen fontos. Most viszont, mivel ilyen karanténos világ van, sajnos nem lehetett megtartani a megemlékező ünnepséget, amit minden hónapban szerveznek. Felhívtak engem, és ez alkalommal most nem a sírjához zarándokoltak el, hanem énhozzám Dévára, amúgy online. Itt imádkoztam érette, és kértem Isten áldását, segítségét az Esterházy úrnak a szentté avatásához.  

Van a határon túli magyaroknak még egy fontos alakja, aki szintén elindult a kanonizáció útján, mégpedig az erdélyi Márton Áron. Őriz róla emlékeket?

Ő bérmált engem, hogyne. Végtére is Erdélyben csak ő volt püspök. Számunka, erdélyi magyarok számára ő megkerülhetetlen alak. Az ő gondolatain nőttünk fel, számtalan írását, gondolatát olvastam. Fontos és öröm számomra, hogy ismerhetem, és követhetjük példáját, főpásztori tanítását. Jó, hogy az ő útjain járhatok.

Végezetül engedje meg, hogy áldását, biztatását kérjem mindazok számára, akik most a korona vírus idején nehéz időket élnek át.

A Jóisten kezében van az életünk, ő az aki kormányoz, alakít, építi az életünket, ezért bíznunk kell benne. Tehát ha a Jóisten ezt hagyta, akkor biztos megvolt az oka arra, hogy ezt miért engedi meg. Mi pedig nem a félelem lelkét kaptuk tőle, hanem a szeretet és a ragaszkodás lelkét. Egymást kell biztassuk, bátorítsuk, hogy Isten szeretetének az útján menjünk tovább. Ha az Úr becsuk egy ajtót, biztos, hogy valahol kinyit egy másik, talán még szebb ablakot számunkra. A magam részéről mindenkit arra bíztatok, hogy a szeretet útjáról ne  térjen le, és haladjon tovább azon a Jóistenbe kapaszkodva.