Zawisza Czarny (vagy magyarosan Cserni Száva) a magyar-lengyel történelmi kapcsolatok egy kevésbé ismert figurája Magyarországon, noha Lengyelországban nemzeti hősként tisztelik. A magyar olvasók számára alakja elsősorban Jókai Mór Rozgonyi Cecília című novellája és Bán Mór Hunyadi regényeiből lehet ismerős, ahol önfeláldozó bátorsággal harcol 1428-ban Galambóc ostrománál és ott éri a hősi halál a visszavonuló magyar csapatokat védelmezve. Szintén ezzel az ostrommal összefüggésben ír róla Bánlaky József történész „A magyar nemzet hadtörténelme” című nagy összefoglaló munkájában.
Ki volt ez a rejtélyes lengyel lovag és hogyan vált igazán híressé? Milyen más hőstettek kapcsolódnak még az ő nevéhez? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben az írásban.
Zawisza a kis-lengyelországi Garbówban látta meg a napvilágot egy lengyel középnemesi család sarjaként. Születésének pontos ideje és fiatalkora nem ismert, a források először 1397-ben említik, amikor már külföldön, Morva Prokop oldalán harcolhatott. Prokopról tudni kell, hogy 1394-ben érkezett Lengyelországba, hogy csapatokat gyűjtsön testvére, Jodok ellen a Morva Őrgrófságért folytatott küzdelemhez. 1402-ben azonban Prokopot a Jodokkal szövetséges Zsigmond magyar király elfogatta, ekkor álhatott a szolgálatába Zawisza is. Zsigmond nagyra becsülte lengyel lovagját, aki ekkoriban hatalmas hírnévre tett szert mint a lovagi tornák rettegett bajnoka. Szintén ebben az időszakban ragadt rá a „Fekete” („Czarny”) jelző is, amit a harcban viselt fekete páncélja miatt kaphatott. Ugyanakkor a látszat ellenére a források alapján nem egy hatalmas izomkolosszus, hanem egy nem túl magas, de gyors és ravasz lovag képe rajzolódik ki ellőttünk, aki inkább találékonyságának, semmint emberfeletti fizikai erejének köszönhette a győzelmeit. Mindemellett a lovagi tornák híres harcosa a csatatéren is bizonyíthatta rátermettségét, amikor részt vett Zsigmond 1408-as boszniai hadjáratában.
Összességében 1409-re Zawisza európai szintű lovagi hírnévre tett szert, ekkor azonban kitört a később csak „nagy háborúnak” nevezett összecsapás a lengyel-litván szövetség és a Német Lovagrend között. Zsigmond ekkor politikai okokból a Német Lovagrendet támogatta, Zawisza pedig éppen Lengyelországban tartózkodott, így több más korábban Zsigmond szolgálatában álló lovaggal együtt a lengyel hadsereghez csatlakozott. A korábbi vélekedésekkel szemben tehát Zawisza már a háború kezdetétől fogva tevékenyen részt vett a harcokban, majd az 1410. évi híres grunwaldi csata során a legjobb lengyel lovagok között harcolt. Noha az a későbbi feltételezés, amely szerint személyesen ő volt az, aki az ellenség kezébe került krakkói zászlót is visszaszerezte, nem bizonyítható, viszont azok között a lengyel lovagok között harcolt, akik ezt a tettet végrehajtották.
A győztes csata után valószínűleg részt vett a Német Lovagrend fővárosának ostromában is, hamarosan azonban Ulászló lengyel király parancsára diplomáciai feladatokat kapott és vissza kellett térnie Zsigmond udvarába. A következő években a magyar és lengyel udvarban szerzett jó kapcsolatainak köszönhetően Zawisza többször közvetített a két uralkodó között, akiknek a viszonyát továbbra is a Német Lovagrend körüli események határozták meg. Ezzel azonban Zawisza életében is új fejezet kezdődött, ugyanis a fegyveres harc helyett egyre inkább diplomáciai feladatokat látott el, noha 1414 nyarán még részt vett a Német Lovagrend elleni katonai műveletekben és maga is fogadott fel zsoldosokat. Ugyanazon év őszétől azonban ezeknek a vitáknak a rendezése is a konstanzi zsinat feladatává vált, amit eredetileg a nyugati egyházszakadás miatt hívtak össze. Zawisza így nem csak a különböző, egy időben létező pápák lemondatásával kapcsolatos vitákon vett részt, hanem a Husz János körüli konfliktusokban is. Így például ő maga is tiltakozott az ellen, hogy Huszt a menlevele ellenére börtönbe vetették. Mindemellett aktív szerepet is vállalt a Német Lovagrenddel való tárgyalásokban és többször elkísérte Zsigmondot külföldi útjai során is. Zawisza a hírneve, a kapcsolatai, valamint a nyelvtudása és az utazásai során szerzett ismeretei révén igen hasznos diplomatának bizonyult és több alkalommal lendítette tovább az elakadt tárgyalásokat.
A Husz kivégzését követő huszita háborúk során azonban Zawisza ismét kardot ragadott és 1422-ben Németbrodnál (Deutschbrod, a mai Havlíčkův Brod) Zsigmond visszavonulásának fedezése közben fogságba esett. Szabadulásának pontos körülményeit nehéz megállapítani, viszont hamarosan ismét a magyar-lengyel diplomáciai események forgatagában találjuk őt, illetve egyre többet volt az időközben szépen gyarapodó birtokain is. A békés éveit végül a Magyar Királyság déli védelmével kapcsolatos problémák szakították meg. Az Oszmán Birodalom ugyanis a 14. század végére elérte a magyar határokat. Bár Zsigmond a betörő támadások ellen igyekezett ütköző államok létrehozásával válaszolni, ez azonban nem bizonyult túl sikeresnek. Éppen ezért 1426-ban megegyezett a Szerbia megmaradt területét uraló Lazarevics István szerb despotával, hogy ha a despota Nándorfehérvárról, Galambócról és még néhány kisebb várról lemond a magyar király javára, akkor cserébe Zsigmond Lazarevics unokaöccsét, Brankovics Györgyöt ismeri el a következő despotának. A rákövetkező évben azonban Lazarevics István meghalt. Az egyesség ellenére viszont Galambóc kapitánya egy, Lazareviccsel kötött szerződésre hivatkozva nem akarta átadni a várat, hanem követelte Zsigmondtól a váltságdíj megfizetését, aki ezt megtagadta. Az oszmán szultán ellenben hajlandó volt megadni a kért összeget, így Galambóc oszmán kézre került. A vár elfoglalására (és a többi neki ígért vár megszállására) 1427-ben Zsigmond jelentős sereget gyűjtött össze és katonák felbérelésével bízta meg Zawiszát is.
Galambóc ostroma a körülményekhez képest sikeresen haladt, amikor hírek érkeztek, hogy egy igen jelentős oszmán felmentő sereg tart a vár felé. Zsigmond mivel nem akart két tűz közé kerülni, ezért fegyverszünetet kötött az oszmánokkal, akik azonban nem tartották be a megállapodást és rátámadtak a Dunán átkelő magyar seregre. A visszavonulókat Zawisza védte embereivel, akik noha hősiesen tartották magukat, végül mind odavesztek az ellenség túlerejével szemben. Bár egy ideig még terjedtek olyan mendemondák, hogy Zawisza fogságba esett, így Zsigmond sem tudott bizonyosat mondani Vitold litván nagyfejedelemnek írott levelében. A hős lovag életben maradásához fűzött remények azonban hamarosan szertefoszlottak. A halálhír bejárta szinte egész Európát, litván, cseh, pápai, burgund és más forrásokban is megjelent, így például Thuróczy János 1488-ben kiadott magyar krónikájában is.
A híres lengyel lovag története azonban ezzel nem ért véget, szelleme mind a mai napig tovább él, a lengyel irodalomban pedig alakja a hűség és bátorság szimbólumává vált. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az európai szintű hírnév mellett alakja már a kortárs irodalomban is megjelent. Halálhírét hallva ugyanis Adam Świnka z Zielonej egy hosszú sírverset írt a számára. Szintén nagy rajongással írt róla a híres lengyel krónikaíró Jan Długosz, aki Zawisza halálakor tizenéves lehetett és valószínűleg nagy hatással voltak rá a lovagról szóló történetek. Ezt onnan is érzékelhetjük, hogy ahol csak lehetett Długosz megemlékezett kedvenc lovagja tetteiről, illetve igyekezett minél több forrást találni róla. A századfordulón azonban Zawisza alakja elhalványulni látszik, míg később a 16. század elején a most már Lengyelországot is egyre jobban érintő oszmán veszély miatt neve újra megjelenik a lengyel krónikákban. Ő az első lengyel lovag, aki bátran szembeszállt ezekkel a pogány támadókkal és hősi halált halt a kereszténységet védelmezve. Ebben az összefüggésben állítja őt példaként a kortársai elé a híres Jan Amor Tarnowski hetman is leveleiben. Továbbá bátorságának és hűségének emlékét őrzik az ekkoriban felbukkanó olyan szólások, mint az „úgy támaszkodni valakire, mint Zawiszára”, amelyek közül némelyik eredetét egészen Jan Długosz koráig vetítik vissza. Szintén nagy népszerűségre tett szert Zawisza a romantika időszakában, ahol mint hibátlan lovagot emlegették, aki képes volt egyeztetni egy idegen uralkodó szolgálatát a Lengyel Királyság érdekeivel, de ha kell, akkor hazája érdekében képes elhagyni az idegen uralkodótól kapott vagyont és megbecsülést . Ő volt minden erény jelképe, ráadásul olyan bátorság és hazafiasság jellemezte, amely Lengyelország múltbeli nagyságát is méltó módon szimbolizálta. A 20. században Zawisza alakja továbbra is közkedvelt volt (az 1960-as években a folklorisztikus szövegeket nem számolva 32 írónál jelent meg a neve), illetve a cserkészek körében is igen gyakran emlegették.
Összesítésként tehát azt hiszem tisztán látszik, hogy Zawisza Czarny személyében egy olyan lovagot tisztelhetünk, akinek méltán van helye mind a magyar mind a lengyel hősök panteonjában.
Szokola László
történész
Felhasznált szakirodalom:
- Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 2001. Online dokumentum: https://mek.oszk.hu/09400/09477/html/index.html Letöltés ideje: 2019. 12. 15.
- Francisek Ziejka: "Polegaj jak na Zawiszy". Pamiętnik Literacki: czasopismo kwartalne poświęcone historii i krytyce literatury polskiej. 75/1., 1984. 145–180.
- Możejko, Beata – Szybkowski, Sobiesław – Śliwiński, Błażej: Zawisza Czarny z Garbowa herbu Sulima. Gdańsk, 2003.
- Sroka, A. Stanisław: Polacy na Węgrzech za panowania Zygmunta Luksemburskiego 1387–1437. Kraków, 2001.
- Veszprémy László: Zsigmond Galambócnál 1428-ban. Hadtörténelmi Közelemények. 121/2., 2008. 283–302.