Interjú dr. Wojciech Frazikkal

- Hogyan került Ön az Intézet Tanácsába?

Döntő volt a Wacław Felczakkal való kapcsolatom, az hogy a diákja voltam, vagyis inkább a tanítványa – a Professzor volt az én mesterem, a tanítványának tartom maga, ez több mint hogy csak a diákja voltam. Szerzője vagyok az átfogó politika életrajzának, amely  „A szabad Lengyelország követe” címmel jelent meg.

- Hogyan emlékszik a Professzorra?

1981-ben kezdtem az egyetemet, a Professzor akkor már legendás személyiség volt, mint tudós, nem mint történelmi személyiség. Ezért rögtön megpróbáltam bekerülni a szemináriumára, ez a második évben már sikerült is. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy az egyetemi éveim alatt egy ilyen kiváló tudós közelében lehettem. Nem egyszerűen csak a hallgatója voltam a professzor legendás előadásainak. A szeminárium a tudományos munka iskolája volt, de nem hivatalos foglalkozások is kapcsolódtak hozzá. A professzor többször elvitte a diákjait a szeminárium után – sőt gyakran ahelyett is –  kávézóba, és ott vitattuk meg a különböző történelmi és politikai kérdéseket. Ez a kávézói politizálás galíciai szokása volt. Sokat vitatkoztunk aktuális témákról, de a vitáknak mindig nagyon erős történelmi háttére volt. Felczak maga is tagja volt a Henryk Wereszycki professzor körül csoportosuló nem hivatalos klubnak, ő volt az, aki Felczakot a Jagelló Egyetemre hívta, és megtette asszisztensének.

Akkoriban főleg olyan érveket kerestünk, amelyek reményt adhattak abban a politikai helyzetben, a Professzor pedig a 19. század történelme alapján bemutatta nekünk, hogy a kommunizmusnak össze kell omlania. Ez a többnemzetiségű birodalmak jelenségeinek elemzéséből következett, hivatalosan ugyanis a Habsburg Monarchia nemzetiségi problematikájával foglalkoztunk.

- Közeledett a Professzor az olyan diákokhoz, mint Ön?

A professzor természetes módon ébresztett tiszteletet mindenkiben, nem lehetett vele bizalmaskodni, de a másik oldalról nagyon meleg, nyitott ember volt, sőt atyai is a diákjaival szemben. Szóval ezek a találkozók azért néha nagyon közvetlenek voltak. Akkor pedig különösen, mikor 1985-ben Magyarországra utaztunk. Hivatalosan ez egy tanulmányi kirándulás volt, de a professzor azt a Magyarországot mutatta meg nekünk, amelyre ő az egyetemi éveiből emlékezett. Sok magyarral megismertett minket, akik segítettek nekünk abban, hogy az alatt a 10 nap alatt kávézókban ülve, embereket megismerve, a város hangulatát magunkba szívva megismerhessük az embereket, az országot és főleg Budapestet. Ekkor volt a távolság a legkisebb köztünk és a Professzor között. Bár túlzott bizalmaskodás ekkor sem jöhetett szóba.

- Milyen Magyarországot mutatott meg Önöknek Wacław Felczak?

Egyszer egy levelében azt írta a Professzor, hogy  Budapesten nincs mit megnézni, be kell ülni egy kávézóba, beszélgetni kell az emberekkel és magunkba szívni a város hangulatát. Természetesen látogattunk múzeumokat, megnéztük a látnivalókat, voltunk Esztergomban, Szentendrén, de az ott tartózkodásunk nagy részét a helyiekkel való találkozások jelentették. És azok, akiket akkor megismertünk, pár évvel később magas állami pozíciókba kerültek Magyarországon, mivel a Professzor ismerősei a nem túl számos, de az akkoriban kibontakozó magyar ellenzék tagjai voltak. Ő volt tehát a nemzeti-demokratikus vonal szellemi atyja, nem azoké, akik a pártból kiléptek, hanem a nemzeti körökből jövőké.

- Sikerült ezeket a kapcsolatokat máig fenntartani?

Igen, olyan személyekkel kerültem akkor kapcsolatba, akik a lengyel-magyar kapcsolatok zászlóvivői. Megismertem Kovács Istvánt, Kiss Csabát, és már Lengyelországban Engelmayer Ákost, aki meghívott engem Podkowa Leśnába a Magyar Forradalom évfordulójára, egy emléktábla avatására, ahol történelmi előadást tartottam. Ezek a kapcsolatok megmaradtak, és ennek köszönhetően ismerhettem meg a következő, fiatalabb generációból is magyarokat, például Gerencsér Tibort vagy Mitrovics Miklóst, akik a fiatal generáció tagjai, és nagyon elkötelezettek a lengyel-magyar kapcsolatok és azok történetének kutatása iránt.

- Hogyan született a Professzorról szóló könyve?

Amikor 1993-ban a Professzor meghalt, kiderült, hogy mint történészek nem sokat tudunk arról, hogyan nézett ki az ő élete, noha mindannyian ismertük az anekdotákat, amelyeket mesélt, mert nagyszerűen tudta őket elmesélni, különösen azokat, amelyek, másokról szóltak, ő valahogyan mindig a háttérben maradt. Megszületett tehát az ötlet, hogy meg kellene írni a Professzor életrajzát, és Ela Orman, akivel együtt jártunk a szemináriumra, mondta nekem, hogy „akkor ezt te fogod megírni”. El kezdtem tehát anyagok után kutatni. Mivel a Professzor megkapta az UOP-tól, a lengyel Államvédelmi Hivataltól a kihallgatásainak jegyzőkönyveit, így az első anyagok könnyen hozzáférhetőek voltak. Ő mindenre emlékezett, így nagy csalódást okoztak ezek számára. Nekem viszont a kiindulási alapot jelentették, voltak nevek, adatok, egyértelmű volt, mi után kell tovább kutatni.

Kutatásaimat 1995 januárjában összekapcsoltam Artur Janicki Professzorról készülő filmjével. Pár napra Londonba utaztam, ahol elég sok anyagot találtam. A következő években folyamatosan gyűjtöttem az anyagokat. Az utolsó pillanat volt, hogy elérhettem olyan személyeket, akik együtt dolgoztak a Professzorral a háború idején vagy azt követően. Sikerült beszélgetnem velük, bár nem mindenki egyezett bele, hogy rögzítsem a beszélgetéseket, vagy hogy felhasználjam a privát gyűjteményeikben található anyagokat. Ez szakmailag nagyon sokat adott, lenyűgöző forrásanyagokra leltem. Eljutottam Tadeusz Chciuk-Celthez is, akik még a háború alatt volt Wacław Felczak barátja, és a halála után felhasználtam azt a hatalmas gyűjteményt, amelyet ő maga valószínűleg sohasem nézett át. Hatalmas élmény, amikor az ember elsőként fér hozzá archív anyagokhoz, elsőként törheti fel a pecsétet, amelyre az van írva, hogy „kinyitni csak a függetlenség visszaszerzése után”. Ezt megindultsággal, sőt remegő szívvel lehet csak megtenni.

- Ön szerint melyik a legfontosabb a Felczak Intézet különböző tevékenységei közül?

Számomra az lenne a legfontosabb, hogy az Intézetnek köszönhetően a személyes kapcsolatok a lehető legélénkebbek legyenek, hogy a munkánk ne csak annyiból álljon, hogy alkalmi rendezvényeket szervezünk, hanem szolgáljuk az emberek közötti kapcsolatokat. Saját példámból tudom, hogy ez mennyire fontos, milyen sokat jelent. Véleményem szerint ezt össze kell kapcsolni a nyelv elsajátításával is, mert bár ma a fiatalok már mindenhol beszélnek angolul, ez mégsem helyettesíti azokat a közvetlen kapcsolatokat, amelyeket az adott ország nyelvén lehet kialakítani. Figyelmet kellene fordítanunk arra, hogy legyen a fiataloknak egy olyan csoportja, akik szeretnének magyarul tanulni, és akik ennek köszönhetően közvetlenül ismerhetnek meg magyarokat. Ezekből a kapcsolatokból lesznek a nemzetek és államok közötti kapcsolatok. Kellenek a társadalomban olyan emberek, akik jól ismerik a másik országot történelmi, társadalmi és gazdasági oldalról is.

- Köszönöm a beszélgetést.   

Dr. Wojciech Frazik – lengyel történész, bibliográfus, a Lengyel Népköztársaságban a függetlenségért harcoló ellenzék tagja volt. A Független Diákszövetség tagjaként részt vett 1981 novemberének és decemberének fordulóján a diák sztrájkban. A 80-as években a földalatti kiadók terjesztője volt. 2012-ben doktori fokozatot szerzett legújabb kori történelemből a Jagelló Egyetemen. 1991-2000 között a Lengyel Tudományos Akadémia Történeti Intézetének asszisztense volt, 2000-től a Lengyel Nemzeti Emlékezet Múzeuma Közoktatási Irodájának/a krakkói Történeti Kutatóintézet Titkárságának munkatársa. A Szabad Lengyelország követe. Waclaw Felczak politikai önéletrajza (1916-1993)1 című monográfia szerzője.